Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl
a nyilvánosságnak szánt versedet most fölmutatom. Olyan a természete, hogy maga követeli magának a nyilvánosságot, s a szerepet is maga szabja magának. „Elmúltak az együttlét órái Barátom! S mint fonnyadt levelek leperegtek a percek.” így kezdődik /Cím nélkül) címfeliratú episztolád, s akkortájt és később sorjázó leveleidből tudom, mennyire fájt neked, hogy a komáromi évek elmúltával, az érettségivel életünk nagy élménye, az ottani Közösség is örökre és pótolhatatlanul széthullt, elenyészett, s hogy azt éreztük —, te odahaza, zsélyi tanítóként jobban, én az egyetem új közösségében kevésbé, de úgyszintén —, hogy lehűlt körülöttünk a levegő. Komárom3 a világgal való tudatos ismerkedésünk színhelye volt, s nemcsak a fogalmakat, hanem a mérgeket is ott kezdtük kóstolgatni. Tőled kaptam az első cigarettát, veled ittam az akkor még meglehetős Central kávéházban, érettségi előtt, az első feketét, törökösen, zaccostul, mert azt hittük, hogy úgy szokás, köptető és hánytató undorral, de mintha egy szabad- kőműves páholy, egy gittegylet vagy egy természeti néptörzs beavatási férfi-szertartásának részesei lettünk volna, hősileg nyelve a gégereszelő, krákogtató, durva- szemcsés fekete homokot, hiszen ez a mesterség adója, véltük, s Ady és a többiek is így ihatták a New Yorkban, amellyel csak úgy egy-másfél évtized múltán lehetett személyesen is egy-egy futó találkozásunk, amikor már nem is New Yorknak, hanem Hungáriának becézték, s együtt is ízlelgettük a hegy levét, a tüzes vizet és a folyékony kenyeret egy-egy arató-cséplő idénymunkán, zsélyi öntözködésen vagy tátrai- kisfátrai csavargásunkon, te önfeledtebb, én tartózkodóbb lendülettel, adtunk poéti- kus állat- és virágneveket a semmiből fölmerülő és oda visszasüllyedő lányalakoknak, két gátlásos, gyámoltalan kamasz, míg riadtan figyelted szüntelenül rohanó szívedet és gyanús jeleket fölsugárzó tüdődet, s tanácstalanul hordoztam nyakamon önálló életre lázadt, akaratomtól függetlenné vált, rángatózó fejemet, számat, hunyorgó szememet, megadóan viselvén gyilkos fejfájásaimat, ha belülről halántékon vágtak és ágyba döntöttek, s bizony a zöld abszin- tot és a gyorsan ölő ópiumot is megízleltük volna, ha van, mint a századvég franciái, imádott szimbolistáink — de szerencsére ópium és más kábítószer nem kísértett az ötvenes évek közép-európai horizontján, legalábbis bennünket nem, csak kertjeinkben a mák és földjeinken a pipacs, s abszintot sem igen kínálgattak a boltjainkban. Te azért osztály- és lakótársunk, valamint barátunk, Tőzsér mellett már akkor, abszint és ópium híján is költő voltál, s nem a rossz, zaccos fekete, nem is az olykor megízlelt szeszek, hanem eredendő és eredeti tehetséged, valamint akadozó, de végül mindig győztes elszáná- sod tettek azzá, míg én, olvasótok és csodá- lótok, egy formálódó kis irodalmi céh, egy költői manufaktúrácska áhítatos és némileg elfogódott bámulójaként éltem közöttetek, hű olvasó. S ha még később is, 1955 nyarán, majd húszéves korunkban, a Rozsutec tövében szégyelltünk levetkőzni két szép, kedves és fontos lány előtt, s inkább töltöttük az éjszakát egy szénapadláson, mint szállásra kedvesen fölkínált szobájukban, verseidben a lélek már javában próbálgatta a vetkőzést, ha illő s az azokban az időkben kellő szemérmes tartózkodással, kihí- vóbb részletek fügefalevél-takargatásával, kényes tagok gót vagy barokk mintájú el- csavarásával, impresszionisztikus elnagyo- lásával, esetleg jelképekbe burkolásával is. Vetkőzött, legalább akkor és úgy, amikor nem sejtetted, s ahogy nyilván nem is akartad, legmélyebb énedet varázsolván lepel nélkülivé: hogy az erős érzelmek embere vagy, érzékek, szenvedélyek, vágyak és álmok megvallója, tiszta és őszinte ember, aki várja, hogy boldoggá tegyék, naiv, kisfiús, gyermeki alkat, a szépben, jóban, igazban feltétlenül hívő, kiteljesedésükért bármit tenni kész fiatalember — búsképű lovag a hasonszőrűek kisded, gyanútlan, sebezhető közösségében. Spontán lélek, romantikus lírai tehetség, aki mindig, mindenben a csúcsra törekszik. 1954 szép, derűs, meleg húsvétján, Zsély és Miksztáhé- val közös szülőfalud, a szomszédos Szkla- bonya4 között az országúton a Marseil- laise-t harsogtuk, jó komáromi Alma Materünk jóvoltából elég hiteles franciasággal és garantáltan hiteles forradalmi elszántsággal, kisfátrai tartózkodásunk első napján pedig, egy jó év múlva, egy parki pádon átdidergett éjszaka és egy hosszú hajnali kutyagolás után az 1610 méteres Ro- zsutecot igáztuk le a két említett leánnyal csak úgy, útiruhában, szandálosan, zsendi- cét, gömölyét és friss balladákat termő, sokkuvaszos juhásztanyák, éles és tiszta visszhangot vető sziklafalak, viperás kőmezők és kúszófenyős meredélyek fölött, a csípős, kavargó, steril fenti szelekig, s a
