Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - KRITIKA - Csanda Sándor: Szlovenszkói küldetés
lösleges Írások, sőt téves információkat tartalmazó újságcikkek. Meglepő az is, hogy Szeberényi nem szerepelteti Győry Dezsőt sem, pedig róla írt régebbi monográfiájában igen pozitívan értékeli a Magyar Ojságban közölt antifasiszta szellemű kultúrpolitikai publicisztikáját. Magában a válogatásban többen igen nagyra értékelik Peéry Rezső esszéit, azért őt sem lett volna szabad kihagyni, sem Gömöri Jánost vagy Tamás Mihályt. Az irodalomra koncentráló első fejezet után Valóság és társadalom címmel vegyes írások következnek, szintén az időrendet összezavaró sorrendben. Az első Bányai Pálé: Vallomás Szlovenszkőn. Ez 1937-ben jelent meg a Korunkban, s azok közé az esszék közé tartozik, melyeket Gaál Gábor a fasizmus fenyegette Csehszlovákia érdekében íratott. Ilyen írás a későbbre iktatott, de előbb írt Sándor László-dolgozat, a más fejezetbe tett, mintaszerű Forbáth-esszé, a Magyar költő Prágában és mások. Itt látszik, hogy az időrendi sorrend be nem tartása a tematikai egységeket is megkeveri — más jellegű anyagok közbeiktatásával. Fábry Zoltán Beteg Európa és Jócsik Lajos A keleteurópai paraszttömegek eladósodása című írása tematikailag túl felduzzasztja a szlovákiai magyarság szellemi életének bemutatására szánt esszégyűjteményt. Az első írás a német antifasiszta irodalomról, a másik a ma már teljesen aktualitását vesztett „keleteurópai” parasztkérdésről szól, azzal az alapvető hibával (nyilván az idézett francia tanulmány dezinformációjából származik), hogy a Közép-Európa északi részén fekvő Lengyelországot egy kalap alá veszi a Balkán délkeleti részén található Bulgáriával, a köztük levő Csehszlovákiáról pedig egyszerűen megfeledkezik. A kevésbé tájékozott olvasó zavarát itt fokozza, hogy Balogh Edgárnak a Sarló kezdeti romantikus-messianisztikus álláspontját tükröző Az új nemzedék szava (1929) című cikke előtt Szabó Imre jogtörténésznek a Jog és erőszak című, 1937-ben írt, az akkor végzetesen aktuálissá vált fasiszta erőszak ellen szóló tanulmányát találjuk. Kár, hogy a szerkesztő sem figyelt fel a kronológia fontosságára, mert az utána következő, a Sarlóval foglalkozó írásokban már meglátszik a logikus összefüggés: Sza- latnal Ojarcú magyarok (1929), Fábry: Etnográfiai szocializmus (1930), Horváth Ferenc: A generációs mozgalmak értelme (1932), Dobossy Imre: Néhány szempont a nemzetiségi kérdés problematikájához (1932), Dobossy László: A modern nevelés szociológiája (1932). íme, csak a kronológiát kell betartani, s logikus összefüggések (fejezetrészek) keletkeznek; ilyenkor a szerző különböző aspektusa is világossá válik. Persze Sándor László A dunai népek együttműködésének kérdése (1935) című tanulmányát nem Szalatnai idézett cikke előtt, hanem szintén időrendben kellett volna közölni, mert későbbi adatokat és szempontot mutat meg. Balogh Edgár Valóság és kultúra a csehszlovákiai magyarság életében (1935) című tanulmánya szintén megtévesztő sorrendben, 1929-ben írt cikkét megelőzve található, de más szempontból is erősen hiányoznak az ehhez tartozó magyarázó jegyzetek. Ezeket annál is könnyebb lett volna megírni, mert Szeberényi láthatóan figyelembe veszi A csehszlovákiai magyar irodalom a Korunkban (Irodalmi Szemle 1982/3—4) című áttekintésében említett esszéket. Itt mutattam rá arra, hogy az említett esszé Balogh ultrabalos írása, különösen a hátrább közölt Az új nemzedék szauával összehasonlítva. Lényege a Masaryk Akadémia tevékenységének és tagjainak „lekáderezése”. Indulatossága talán azzal magyarázható, hogy a szerző Csehszlovákiából való kiutazása miatt különös ellenszenvet érzett a „kormánybérencek” iránt (1. Fábry Zoltán levelezése, 1978. 414), s már hosszú ideje készült e szigorú kritikára. A kritikában sok igazság is van, de egyoldalú és elfogult nemcsak Szalatnaiékkal, hanem Győryvel szemben is. (Ez azért is feltűnő, mert a felszabadulás után mindketten a legjobb barátai közé tartoztak.) Úgy vélem, az ilyen cikkek hatására máig is torz kép él irodalomtudatunkban a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság működéséről. Magyar Figyelő és Fórum címen a társaság adta ki a két világháború között a legszínvonalasabb szlovákiai magyar folyóiratokat, könyvkiadása is nívósabb más itteni kiadókénál. Az állandó botrányt az okozta, hogy nem tudtak gazdálkodni, s az anyagiakat elsősorban saját embereiknek juttatták. Az állami segélyben nem részesülő írók ezt joggal kritizálták, de vezetőinek többsége: Szalatnai, Orbán, Sas Andor, Szerényi Ferdinánd, Surányi Géza (nevét a kötetben tévesen Lajosnak írják) és a Magyar Figyelő szerzői legjobb alkotóink közé tartoztak. Balogh későbbi emlékirataiban szintén sokkal pozitivabban értékeli az egyetlen kisebbségi tudományos
