Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: A mozgás költészete (Interjú Markó Ivánnal)
az előadására. Mindig mindent elölről kell kezdeni, új dramaturgiát, új formanyelvet keli kidolgozni. Tulajdonképpen mindig teljes megújulást kívánnak ezek a darabok. \ 0 A budapesti szólótáncos időszakod után hét évig voltál szólótáncos Brüsszelben, igazi sztár voltál — ahogyan Gombár Judit jelmeztervező művész mondta egy alkalommal rólad —, „a szó nyugat-európai értelmében”. Itt sokat dolgoztál együtt Béjart-ralr a világhírű balettművéssszel. Elmondanád, miben áll a Béjart-iskola lényege? — Ügy szoktam a magam számára mondani, hogy az életemet meghatározó emberek az édesanyám, az édesapám, a feleségem, aki munkatársam is, és Maurice Béjart, aki a főnököm, mesterem volt. Rengeteget tanultam tőle, s nagyon szeretem és nagyon tisztelem a mai napig. Mint ahogy az természetes is, sok mindenben nem értek vele egyet, de ez egyáltalán nem változtat azon a rajongó tiszteletemen, amit iránta érzek. A legfontosabb, amit megtanultam tőle, hogy a művészetben, az alkotásban létezik egyfajta szabadság-lehetőség, tehát azt, hogy „mindent szabad, csak jól kell csinálni”, mindent lehet ötvözni, mindenhonnan lehet meríteni, akár formailag, akár filozófiailag, csak utána a különbözőségeknek egy dologgá, egylényegű dologgá kell összeállniuk. Béjart volt az első a világon, aki a nagyközönség, a széles közönség számára hozzáférhetővé és- élvezhetővé tette a táncművészetet, megszerettette az emberekkel. Tehette ezt azért, mert olyasmiről szóltak a művei, ami minden ember számára egyaránt jelent problémát, örömet, vágyat, félelmet. Ez a két lényegi pont az, amit tőle átvettem, megtanultam és amit nagyon fontosnak érzek nemcsak saját magam, hanem a táncművészet és a közönség számára is. 0 Hogyan emlékezel vissza a brüsszeli évekre? Mi a legfontosabb, amit magaddal hoztál, amit most a magyar balettművészet számára hasznosítani igyekszel? — Borzasztó kettősség él bennem a brüsszeli évekkel kapcsolatban, ami tulajdonképpen abból adódik, hogy két részre oszlik az ott töltött hét év. Egyfajta emberi közérzetre, és egyfajta művészi közérzetre. Az emberi részén nagyon szerencsétlennek éreztem magam, és nagyon egyedül voltam, annak ellenére, hogy velem volt a feleségem. Idegen környezet, hűvös emberi kapcsolatok... Igencsak megszenvedtem a hiányát a kollégák közötti barátkozásnak, miután mindenki be volt zárkózva a saját falai közé. Teljesen más mentalitás uralkodott az emberek között, mint amit én itthon, Magyar- országon megszoktam, ez borzasztó érzést keltett bennem, és iszonyúan hiányzott a saját hazám. A másik oldalon rendkívüli élményben volt részem, amit részint a Béjart- ral való munka, részint a személyes sikerem jelentett, ami minden művésznek igen jólesik, ha van. E pillanatban azt hiszem, hogy a hét évből legtöbbet az együttessel Európában, Kelet- és Nyugat-Európában, Amerikában, Ázsiában, a Közel- és Távol-Keleten, Japánban tett utazások használtak nekem. Ezeken az utakon, távoli országokban, ahol dolgoznom kellett, olyan benyomásokat, tapasztalatokat szereztem, amelyek sokkal jobban megvilágosították számomra az életemet, a hazámat, sokkal jobban megértettem- belőlük egy csomó dolgot, és szerencsére megtanultam sokkal jobban szeretni, még inkább megbecsülni azt az országot, amelynek a gyermeke vagyok. Ugyanakkor azok a kultúrák, amelyeket ezeken az utazásokon részben módom volt megismerni, azok a filozófiák, életmódok, tájak rendkívül sokat segítenek ma a munkámban. Most már tapasztalatból is tudom, hogy nagyon fontos — nemcsak minden művész, hanem azt hiszem, minden ember számára — az utazás, a látás lehetősége. # Ravel Bolerójának ritmusvilága szinte kínálja magát a balett számára. Nem csoda- hát, ha eddig több koreográfus is megpróbálta színpadra állítani. Budapesten a magyar mesterek közül például Fodor Antal, Bogár Richárd, és rajtuk kívül a lengyel Jan Cze- pinski. Tudomásom szerint a Boleróból Maurice Béjart is készített balettet. A Béjart- balett húsz-egynéhány évvel ezelőtt Richard Wagner Tannhduserének táncjeleneteivel emlékezetes sikert aratott. Ogy hírlik, hogy a párizsi Opera számára Szabó István rendezése és Viktor Vasarely díszletei mellé te készíted a koreográfiát. Ez minden bizonynyal igen nehéz feladat. Mennyiben jelenti e két említett munkád azt, hogy még ma: is erősen a mester-Béjart vonzásában élsz? Miben különbözik a te Boleród és a te Tannhäusered a Béjart-éíól? — Az egyik kérdésre pontosan tudok felelni, a másikra kevésbé. Béjart Bolerója, amit sokszor láttam és nagyszerű darabnak tartok, s rendkívül sikerültnek, tulajdonképpen a zene állandó fokozódását fejezte ki. Elsősorban erre volt felépítve a koreográfia. Az: a Boleró, amit én készítettem, emberi mondanivalót hordoz. Azt fejezi ki, hogy a na
