Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - FÓRUM - Mayer Judit: A magyar nyelvre való fordítás módszertani kérdései
teszi a magyar mondatokat. Nem tudok egyetérteni azokkal a szakemberekkel, akik ezt a kérdést egyszerűen azzal intézik el, hogy a nyelvfejlődés a tömörség irányában halad, tehát nem kell harcolni ez ellen a nyelvi jelenség ellen. De hát ez lényegében mégiscsak nyelvhelyességi kérdés, ezért nem kell itt most részleteznünk. A hazai magyar műfordító elsősorban és csaknem kizárólag szlovák és cseh nyelv- hői fordít. Ennek a körülménynek van egy igen nagy előnye: a magyar fordítónak itt könnyebb elsajátítania a szlovák és a cseh nyelvet, s mivel e két néppel közös hazában él, jóval könnyebben megszerezheti a fordításhoz szükséges egyéb ismeretanyagot is, mint bárhol másutt. Az igaz, hogy mai napig nincsen igazán jó magyar—szlovák, ■szlovák—magyar szótár, de van kapcsolat az élő nyelvvel, megvan a konzultáció lehetősége és így tovább. A fordításelméleti szakirodalom azt a kérdést is felveti, vajon nem hátrányos-e, ha a fordító mindig ugyanarra a nyelvre fordít, mert fennáll a veszélye annak, hogy hozzászokik bizonyos sablonokhoz, eltompul a nyelvérzéke és a többi. Véleményem szerint nagyon-nagyon ritka az olyan fordító, aki több nyelvre egyformán jól tud fordítani, méghozzá a műfordítás szintjén. Vannak tehetséges, ügyes tolmácsok, akik tudnak — úgy mondhatnánk — oda-vissza tolmácsolni, de műfordítót ilyet nehéz találni. Végül is mindenki az anyanyelvét, pontosabban azt a 'nyelvet tudja legtökéletesebben, melyen a műveltségét szerezte, s az az esetek többségében egy nyelv, s erre a nyelvre tudhat legjobban fordítani az ember. Még azt sem hiszem, hogy megárt a fordítónak, ha sokszor fordít ugyanattól a szerzőtől vagy ugyanolyan műfajú könyveket. Aminthogy az sem árthat meg neki, ha időről időre „kiruccan” a megszokott területéről, s mondjuk nem regényt fordít, hanem útleírást, ismeretterjesztő vagy ifjúsági könyveket. Ismert és sokszor tárgyalt kérdés az is, vajon a hazai magyar műfordító egyáltalán elérheti-e azt a színvonalat, amelyet a magyarországi. Sokan eleve elfogultak ebben a kérdésben, s abból indulnak ki, hogy a szlovákiai magyar műfordító nem tudja tökéletesen az anyanyelvét, nem elég biztos a nyelvérzéke, mert hiszen állandóan ki van téve bizonyos idegen — konkrétan szlovák vagy cseh — hatásnak, hogy a szlovákiai magyar nyelvhasználaton nagyon érezhető, hogy a közélet nyelve nem magyar. A közéleti nyelv hiánya: tény. S hogy ezt a hiányt nem mindig könnyű pótolni, az is igaz. Az azonban, hogy a csehszlovákiai magyar műfordítók általában rosszabb munkát végeznek, mint a magyarországiak, nem felel meg a valóságnak. Itt is, ott is vannak tehetségesebb, gyakorlottabb, gondosabb és kevésbé jó műfordítók. Azok az ún. szlovák hatások, melyeket néha az ellenszerkesztés során joggal kifogásolnak magyarországi kollégáink, nagyon kis százalékot tesznek ki, s könnyen kiküszöbölhetők. Nyelvhelyesség dolgában pedig Magyarországon is van mit nyesegetniük az arra hivatott nyelvművelőknek, nemcsak itt nálunk. Megengedem, hogy a szlovákiai magyar nyelvhasználatban más természetű hibákat lehet felróni, s ezeket kell a gondos szerkesztőknek ki- gyomlálgatniuk. Ugyanakkor a szlovákiai magyar nyelvhasználatban nem terjednek olyan mértékben a divatos, de helytelen kifejezésmódok, mint a színmagyar nyelvterületen. S épp az ilyen divatos nyegleségek hiánya miatt vádolni a szlovákiai magyar műfordítót azzal, hogy nem ismeri eléggé a köznyelvet, szerintem nem valami igazságos. A műfordító, amint a fordításelmélet is megállapítja, először olvasóként viszonyul az idegen szöveghez. Az olvasás során meg kell próbálnia — talán úgy mondhatnánk — szöveg mögé hatolni, megismerni a mű eszmei, esztétikai értékeit, gondolati tartalmát, továbbá az ún. reáliákat, és latolgatnia kell a tolmácsolás lehetőségeit. Az olvasás során alakul majd ki a módszer, amellyel a fordításhoz hozzáfog. Az természetes, hogy nem lehet ugyanazzal a módszerrel dolgozni, ha egy mai társadalmi regényt, vagy ha történelmi regényt fordítunk. Minden fordítónak megvan a maga aktív és passzív szókincse, vagyis tud egy sereg szót, kifejezést, melyeket állandóan használ, s ismer még rengeteg szót és kifejezést, melyeket nem használ Iépten-nyomon. Nos, amikor az idegen szöveggel találkozik, feltétlenül szüksége van erre a passzív szókincsre is, hiszen a fordítás során igazi alkotó munkát nyelvi téren végez, a mű gondolati, esztétikai értékeit nem ő alkotta, de neki ezeket a lehető legadekvátabb módon kell a saját nyelvének a lehető legjobban megfelelő eszközökkel kifejeznie.
