Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FÓRUM - Mayer Judit: A magyar nyelvre való fordítás módszertani kérdései

Lehet, hogy lesznek, akik fölöslegesnek tartják, amit a következőkben elmondok, de szerintem ez is módszertani kérdés.

A gyakorlat során szinte minden fordítónak kialakul a maga fordítási módszere. Tegyük hozzá, hogy ezek a módszerek a lényeges és alapvető dolgokban nagyobbára azonosak is. A fordító és a fordítás iránt támasztott általános követelményekről már szóltunk, próbáljuk most meg röviden felvázolni, hogyan is fogunk hozzá egy összefüggő jellegű szépirodalmi mű, tehát egy regény fordításához.

Először is elolvassuk az egész könyvet. Senkinek sem tanácsolom, hogy enélkül „nekiugorjon” a szövegnek, igen sok javítani valója lesz. Akkor is lesz persze, ha elolvasta az egész könyvet, s csak utána látott munkához, de jóval kevesebb, és inkább csak csiszolás jellegű.

Az már szokás dolga, hogy olvasás közben jegyzetelünk-e, felírjuk-e ötleteinket, megjelöljük-e a szöveg eleve problematikus részeit, utánanézünk-e ennek-annak, vagy ezt a második olvasásra hagyjuk. Ez attól is függ persze, mennyire igényes, mennyire- bonyolult a szöveg. Mielőtt fordítani kezdünk, feltétlenül olvassuk el újra a szöveget, ha nem is egészet. Ezek után van, aki mindjárt leül a géphez, van, aki jobban szereti kézzel írni. A többi aztán a munka során alakul. Van fordító, aki kihagyja, amit nem tudott mindjárt megoldani, és visszatér rá, van, aki addig nem dolgozik tovább, míg mindent nem tisztázott.

Lehetőleg ne hagyjuk, hogy a körmünkre égjen a munka. Ne vállaljunk fordítást túlságosan rövid határidőre. Az idegfeszültség, kapkodás mindig a minőség rovására megy. Az elkészült magyar szöveget nem elég egyszer elolvasni. Azt bizony össze kell vetnünk az eredetivel, s úgy javítgatnunk, csiszolnunk, ahol kell. Ezek után a legjobb a fordítást egy kicsit félretenni, legalább egypár napra, s aztán már csak az eredetitől függetlenül olvassuk, csak ott nézünk bele az idegen nyelvű szövegbe, ahol valami zökkenőt, hibát tapasztalunk. A letisztázott szöveget még egyszer elolvassuk, most már legfőképpen a helyesírásra ügyelve. Atgépelt szöveget sose adjunk ki a kezünkből olva- satlanul, mert elképesztő szamárságok maradhatnak benne, s biztos, hogy nem öregbítik a jó hírünket.

A fordító igyekezzék minden problémát megoldani, ne intézze el a fárodságos utánajárást igénylő kérdéseket azzal: mire való a szerkesztő? Az úgyis olyan, mint a jól idomított kutya, megtalálja, ami kimaradt, ami megoldatlan. Bizonyos elvi kérdéseket a fordítás szerkesztőjével előzetesen megbeszélni, tisztázni minden bizonnyal hasznos,, és sok esetben fölösleges munkát lehet vele megtakarítani. A fordító sose restellje felkeresni a szerkesztőt, hogy elmondja a munkája során felmerült problémákat, a szerkesztő pedig ne utasítsa el a fordítót azzal, hogy minden az ő dolga, csinálja, ahogy tudja vagy gondolja.

Se fordító, se szerkesztő ne bízzék könnyelműen se az emlékezetében, se a nyelvtudásában. Meg kell tanulni kételkedni, s utána kell nézni neveknek, adatoknak, s természetesen a kevésbé ismert szavaknak, kifejezéseknek. Az a fordító, akinek a szövegéből a következő mondatot idézem: Összehánytam magam, ennem kellett — nem írta volna ezt le, ha utánanéz az eredeti cseh szöveg szavainak. Csehül ugyanis ez volt a szövegben: Byl jsem celý zvrácen, musel jsem se najít. Ilyen példát persze sokat lehetne felsorolni, s nem is állítom, hogy ezek a félreértések okozzák az ellenőrző szerkesztőknek a legnagyobb gondot. Mert lehet a fordítás hű a szó legszorosabb értelmében, pontos, megbízható, és mégsem jó, mert nyelvi-stilisztikai szintje szegényes, a fordító mindig a „leglaposabb” nyelvi megoldást választja, nincsenek nyelvi leleményei, egyszóval: alatta marad az eredetinek.

De térjünk most rá néhány részletkérdésre. Amint már mondtuk, a jó fordítás lehetőleg legyen egyenértékű az eredetivel. Kosztolányi szerint, aki fordít, az „gúzsba kötve táncol”, mert egyrészt hűségre törekszik, másrészt magyar szöveget kell teremtenie. A fordító azért van gúzsba kötve, mert neki nem szabad a művét, úgy mondhatnánk, szőröstül-bőröstül megmagyarítania, csak a szövegét. A szöveg legyen hibátlanul magyar, ne legyen szlovák vagy cseh íze, fordulataiban, stílusában legyen olyan, mintha magyarul írták volna. De a környezetet, ahol pl. a regény játszódik, nem szabad erőnek erejével megmagyarítani. Szlovák városban, szlovák vidéken, cseh városban, cseh vidéken a regény szereplői nem a közértben vásárolnak, nem a Patyolatban mosatnak, nem a Tüzép-telepen sorakoznak. Vagyis a fordító ne használjon olyan megnevezéseket,.