Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)
Aztán három nap laktanyafogság következett. A gárdista aznap éjjel csúnyán leitta magát. Életében először. Szerencsére a kapitány kedvelte a gárdistát, és az ivászat a briteknél, hacsak nem járt súlyosabb következményekkel, sohasem számított komolyabb vétségnek. így úszta meg három nappal. De így is kísérteties három nap volt. Mabel. Szerencsére Mabei, a kanca, úgy viselkedett ezekben a napokban, mint egy szerető, jóságos testvér. Mint egy angyal. Figyelmes volt, ragaszkodó, gyöngéd. Egy alkalommal, a reggeli szemle után — a gárdista aznap a szokottnál is elkenődöttebb volt —, kedveskedve, vigasztalóan a gárdista elkeseredett képéhez dörzsölte bársonyos pofáját. Szabályszerű, gyöngéd puszi volt. Pedig ilyesmit ritkán tett: nem szeretett puszilkodni. Ne félj, mondta, a fejével nyomatékosan bólogatva, én sohasem hagylak el. Valahogyan csak lesz ... Mi ketten mindig megmaradunk egymásnak ... De azért tudta, amit tudott. — Mabei — suttogta a gárdista elhomályosodó szemmel, és Mabei, a kanca, nem tudta, ez most neki szólt-e vagy a lánynak. Bölcs ló volt; nem firtatta. Mabei, a kanca, az őrség ideje alatt is úgy viselkedett, mint valami mesebeli táltos. Mozdulatlanul, kevélyen állt a helyén, legfeljebb a fülét csapta hátra időnként, hogy jelezze, hallgatja a gárdista bánatos lélegzését; tudomása van a dolgokról, őszintén együtt érez vele. ______________ A gárdista megérezte a részvét melegét; szívesen Mabei szájába csúsztatott volna egy kockacukrot (mindig volt a zubbonya zsebében néhány darab), de szolgálat közben, őrségen nem tehette. Majd. Egy óra múlva bevonulnak. Még egy óra. Ha az ember boldogtalan, állati hosszú idő. Vigyázz. Fényképeznek. Egyszerre többen is. Szép, napsütéses idő volt; sokan megálltak megcsodálni őket. Egész kis csoport. Fényképezőgépek halk kattanásai, felszabadult, boldog kis kacagások. Jó nekik. És akkor pillantotta meg a gárdista a kis csoport mögött a lányt. Ott állt, egy idősebb házaspár mellett. A gárdista pillantását kereste a szemével. A gárdista büszkén, dacosan ült a nyergében. Büszkén, mert látta, hogy a lány félénken mosolyog, dacosan, mert — miért is? Nos, majd meglátjuk. A lány helyet csinált a fényképező idősebb házaspárnak, megvárta, amíg elkészülnek a felvételekkel. (Az asszony a ló mellett; a férfi a ló mellett, aztán a ló a gárdistával.) Aztán előbbre lépett, szerelmesen, félreérthetetlenül, minden érzelmét egyetlen, szerelmes mosolyba sűrítve, rámosolyodott a gárdistára. — El-ké-redz-ked-tem az üz-let-ből — tagolta hangtalanul, az ajkával formálva a szavakat. — Hogy lás-sa-lak ... Aztán újra elmosolyodott. Szemérmesen, odaadón. És már csak a szemével üzent: — Szeretlek. Bocsáss meg ... Bocsáss meg. Szeretlek ... — Darling... — suttogta a gárdista ajka hangtalanul. — Darling — üzente vissza Mabei, a lány, a szemével, az egész arcával, a szépségesen alázatos, feltétel nélküli megadást jelző, szerelmes mosolyával. Na jő, gondolta Mabei, a lő, bölcsen, némi fanyar belenyugvással. Ezek hát megértik egymást. Végre. Ügy látszik, egyenesbe jöttek. Akkor hát — ezentúl az ő szájába dug- dossa majd a kockacukrot, gondolta megértően, féltékenykedés nélkül elfogadva a meg- változtathatatlant és a tényeket. De azért — mindig is jószívű kanca volt — kedvesen megkérdezte: Mikorra tervezitek az esküvőt? Mabei, a lány, elpirult. — 0, nem is tudom — mondta zavartan. — Azt hiszem, minél előbb... Minél előbb. Azt hiszem — bébit várok... A doki mondta... Kisbabát... — mondta szemérmesen, és a kanca vágyakozva, áhitatosan felsóhajtott: Kiscsikót! Istenem ... Eszébe jutott, hogy néhány nap múlva esedékes a kétheti szabadság, a hegyek között elterülő, üde, harmatos, zöld füvű rét, és szerette volna a szívére ölelni az egész világot. Mabeit és a gárdistát is.
