Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Gál Sándor: Diagnózis (vers)

ott ég a szorgalom, a fürge hangya,

bomlik a rend salakká és korommá, hamvad az ész, a lét komor kalandja, s tűzmarta testek, egy a mást tiporná, hogy árva bőrét mentse bármi áron: vedlik az arcuk sárga csontvigyorrá. —

Ö érzi: úrrá lett a tűzhalálon,

s hagy égő erdőt, kormot, csonka vázat; indul, hogy tágas, hűs kaput találjon. Mint vízre omló hajszolt, szomjas állat:

hol tág folyam szab hűs határt a vésznek, talál hasonló félholt páriákat, kik lassú lánggal égtek, mint szövétnek;

perzselt vad bámul megperzselt vadászra, magjára majd egy újabb vészvetésnek. — És ő, kinek bőrébe sült ruhája,

és nincs haja, s telítve víziókkal, és nem hasonlít régi önmagára: míg némely őrült társa meg se szólal, mert szájukon a rettenet pecsétje — ő szólni kezd megfontolt, lassú szóval, töprengve, honnan, merre, mit, mi végre.

valami itt belül nem tudom ki is tudhatná mi történt ha történt itt belül a bőr és a csont égboltja mögött valami meg- vagy széthasadt vér volna e bíborszín áradat ó

semmi semmi vöröslő naplemente jelzi holnapra vihar várható

GÁL SÁNDOR

diagnózis