Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)

a színészvezetése, amit — színházuk több művésze szerint — más rendezők egy kicsit irigyelnek is öntől. Teljesen konfliktusmentes a színészeivel való együttműködése?

— Dehogy. Ha nincs konfliktus, akkor minden állóvízzé változik. Megesik olykor, mint ahogyan a Kispolgárokkal kapcsolatosan is előfordult, hogy a színészeimnek eleinte nemigen tetszik a játszandó darab. A Kispolgárok esetében azért vonakodtak többen is, mert ismerték Csehovnak Gorkijhoz írott levelét, melyben többek között ilyesmik olvashatók: „Ön olyan darabot írt, amelynek nem lesz sikere, mert ellenszenves ember áll a középpontjában, akivel nem lehet megbarátkozni.” A színészeim csakugyan megijedtek és féltek a sikertelenségtől. Ezért Besszemjonov figuráját úgy kellett megformálni, hogy eleinte megnyerő legyen, s csak azután kell lerántani a leplet egoizmusáról, amiben tragikussága rejlik. Miután sikerült megszabadulnunk a terhes színházi hagyománytól, s kellőképpen megbeszélni színészeimmel a dolgot, egyszerre csak élénken érdeklődni kezdtek Besszemjonov figurája és a darab iránt. Ez esetben legelőször is a köztudatban élő megcsontosodott Besszemjonov-képet kellett lerombolnom színészeim tudatában, akiket végül is a főhős új nézőpontból való szemlélésével sikerült megnyernem. Előfordul, hogy ez nem sikerül, vagy csak a már kész produkció és annak a közönség .körében keltett visszhangja győzi meg a színészeket, vagy hogy a színészek a rendező kockázatára vetik magukat munkába. Nos, velem is megtörtént, hogy tévedtem. A rendezőnek azonban mindenesetre meg kell nyernie együttesét a mű eszméje számára, hogy akik részt vesznek a munkában, mindannyian benne ússzanak az inszce- nálás megvalósítására szervezett összeesküvésben. A színészekkel való rendezői munka konfliktusokkal teljes — a szó pozitív értelmében. Sőt, ha a cél világos, a konfliktusok elkerülhetetlenek és szükségszerűek, időnként elő is kell idézni őket. A vak engedelmesség és alárendeltség egyenesen árt a művészetnek. A konfliktusmentes munka, amilyenről némely rendező álmodik — csak elegáns formája a diktatúrának. Ha szükséges a színházban a diktatúra, ám legyen, de csakis az önkéntesség elve alapján. Ha ellenben csak a fegyelemre vagy a kényelemre épül, kerékkötője a jó színháznak.

0 Sokszor a színházi produkció sikere azon áll vagy bukik, hogy megjelelő hullámhosszra tudnak-e hangolódni a színészek a nézőkkel. Szeretném, ha elmondaná véleményét a színház és a közönség, a rendező és a néző kapcsolatáról.

— Tudja, a közönséggel való kapcsolatnak különféle módjai vannak. Nem tudni, miért, de általában úgy tartják, hogy a színész és a nézőtér közötti kommunikációnak két módja van, melyek élesen szembenállnak egymással. Az első: én színész vagyok, számomra a néző nem létezik, bennünket elválaszt egymástól a képzeletbeli negyedik fal, és én csak tudat alatt érzékelem a néző reakcióit, minden figyelmem a partneremre irányul. A másik, mondjuk amikor Brechtet játszom: a darab poétikájával összhangban jogom van egyenesen a nézőhöz fordulni. Kétféle mód — ez katasztrofális tévedés és nagy hiba. Meggyőződésem, hogy ezeregy ilyen mód létezik. Teszem azt, Oscar Wilde darabját játsszuk és nem létezik negyedik fal, s amíg csak a dialógusok peregnek, sohasem beszélek közvetlenül a publikumhoz, hanem demonstrálom neki, hogy micsoda egy kretén, mármint a partnerem. Előadom, eljátszom neki, hogy olyan emberrel beszélgetek, aki okosnak tartja magát, ám a valóságban ostoba fráter. De ezt nem úgy teszem, hogy a nézőtér felé fordulok és azt mondom: „Hallják, miket locsog?!”, hanem ezt színészi létezésem módjával mutatom meg neki. Időnként szégyenkezünk erről a problémáról beszélni, mintha lebecsülnénk a közönséget. Csakhogy a nézőtér

— a mi fő célpontunk; az egyik legfőbb kötelességünk, hogy megtaláljuk a színpad és a publikum közötti kommunikáció titkát, a színházi tudat lényegét, az egyszeri létezés hogyanját. Minden darab esetében meg kell találni a színész és a néző közötti kapcsolat külön, egyszeri módját. Ez törvény. Ami pedig a rendező és a közönség kapcsolatát Illeti, a rendezőt a néző képviselőjének, meghatalmazottjának, követének tartom. Ö képviseli a néző érdekeit, nézeteit, érzéseit. Ezért életbevágóan fontosnak tartom, hogy a rendező a saját társadalmának az életét élje. Hogy tudja, miről beszélgetnek az emberek otthon vacsora közben, mi nyugtalanítja, mi aggasztja, gyötri őket, minek örülnek, mit tartanak kétségesnek. A rendező csak akkor tudja teljességgel valóra váltani saját invencióját, érvényesíteni ízlését, művészi erényeit, ha kifogástalanul betölti e követi szerepét.

1984 Az interjút Kövesdi János készítette