Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Bondarenko: Eleven emlékezet (A Nagy Honvédő Háború a mai szovjet irodalomban)

nézzétek a fasiszta koncentrációs táborok foglyait! *

A kerítéshez „vezették Karbisev tábornokot, az éhezés falához állították egész Leningrádot. Bármily paradoxnak vélik is ezt a Muravjov-félék: az élet tisztelete, így saját életünk tisztelete is, néha arra késztet bennünket, hogy vállaljuk a halált. Miként a tanító Vaszil Bikov Obeliszk című elbeszélésében vagy Ilja Lanyin, a politikai tiszt Vlagyimir Licsutyin Izzik a télek című tengerparti krónikájában. Ok maguk nem is tartották ezt hősiességnek, mert a hősiesség sokak szerint valami kivételes dolog, ami kiemelkedik az élet rendjéből. És ha a korábbi életet, annak erkölcsi normáit keresztülhúzták a Muravjov-féle árulók, akkor a korábbi élet csak a halálban folytatódhat. A halál egy pillanatra életté, az élet aktusává válik, az élet pedig a szó szoros értelmében halállá. Gondoljunk csak Bondarev Hja Ram- zinjára: ő sem akart meghalni, az életért vívott harcban ő is „győzött”, de ez az olasz—germán „élet” csak idézőjelben nevezhető életnek.

„A hős azért is hős — írja, s joggal, a Novij mir hasábjain Gramov —, mert világosan kifejezésre juttatja osztályának és korának legszebb álmait és ideáljait. Nem az emberek fölött áll, hanem előttük jár. A hős olyan ember, aki a döntő pillanatban azt teszi, amit az emberi közösség érdekében tennie kell.”

Danyiil Granyin Klavgyija Vilor sorsát írta meg: egyetlen valós sorsot, ám rajta keresztül sorsok ezreiről szólt, olyan emberekről, akik sehol — se a hadifogságban, se az ostromállapotban, se a megszállt városokban és falvakban — nem vesztették el méltóságukat, becsületüket, emberségüket.

„A Klavgyija Vilor által megélt esemény

— írja Granyin — az emberi lélek olyan lehetőségeit tárta fel előttem, amelyekről sejtelmem sem volt, s amelyeket ezért a Nagy Honvédő Háború katonájának portréjához akarok társítani.”

Klavgyija Vilor történetének — akárcsak Vitalij Szemin Az „Őst”-rendjel című könyvének is — az a megkülönböztető vonása, hogy olyan hősiességről, olyan heroizmusról szól, amely tulajdonképpen nem is „praktikus”, nem vezet azonnali pozitív eredményekre. Mondjuk így: nem cselekvésről, hanem erkölcsi heroizmusról van szó. Első pillantásra maga a tett céltalannak látszik, de lobogóvá válik mááok, szimbólummá a gyengébbek számára. „Honnan fakadnak ezek az erők — hitből-e, eszméből-e, hazaszeretetből-e, hogyan megy végbe mindez: nem tudja pontosan sem a pszichológia, sem az etika, sem a művészet. A történelem a lélek hőstetteinek olyan legendás példáit őrzi, mint amilyen Jeanne d’Arc, vagy a maiak közül Zoja Koszmogyemjanszkaja” — írja Granyin.

A harcban foglyul ejtett, sebesült Klavgyija Vilort nem tudták rákényszeríteni az árulásra. Szökése után pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodtan és csendesen élhetett volna az őt befogadó embereknél, kivárva a Szovjet Hadsereg érkezését. Hogyan is harcolhatott a megnyomorított, kimerült, idő előtt megöregedett nő a sztyeppés vidéken, a partizán- egységek tevékenységi körzetén kívül?

Ám Klavgyija Vilor nem akart megbékélni a sorssal — a saját sorsát maga formálta. Körülötte alakult ki az erejéhez mért harc központja, ő adta vissza a környezetében élő emberek győzelembe vetett hitét. A történelmet, óráról órára, napról napra, magunk csináljuk, s hogy merre kanyarodik ez a történelem, az a mi magatartásunktól, állampolgári és erkölcsi pozíciónktól függ.

Midőn kockázatot kellett vállalni, Klavgyija Vilor nem ijesztette el, hanem maga mellé állította a lélekben gyengéket. Az emberiségnek szüksége van hőstettekre, s olyan emberekre, akik olyankor jósolják meg a győzelmet, amikor azt más még nem láthatja, s fennhangon hirdetik az igazságot, amikor az még tilalom alá esik. Ilyen ember például Szemin Gát című regényének Vanyusája vagy Szlavics Három jaltai tél című dokumentum-elbeszélésének Mihail Trofimovja.

Egy tősgyökeres uráli kozák, tudós, aki még 1902-ben Afrikába utazott s az etiópiai uralkodó szolgálatában komoly eredményeket ért el, a forradalom után pedig dandárparancsnokként harcolt a híres Csapajev-hadosztályban — életének alkonyán ez a Mihail Trofimov képtelen volt talpnyalóvá válni, megalázkodni. A Mihail Trofimovhoz vagy Ilja Lanyin komisszárhoz hasonló emberek állhatatossága a háború előtti nemzedékek állhatatosságát, kiegyensúlyozottságát és meggyőződését szimbolizálja.

A Nagy Honvédő Háború — amely népi háború volt — számtalan példáját vonultatta fel a társadalmi hősiességnek, az