Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Bondarenko: Eleven emlékezet (A Nagy Honvédő Háború a mai szovjet irodalomban)
életüket egyén fölötti célként értelmező emberek heroizmusának. Győztek a falvakból s a városokból jött katonák, akik a Haza nevében odahagyták kolhozaikat, kalászba szökött búzatábláikat. A katonák, akik odahagyták munkapadjaikat és rajzasztalaikat, laboratóriumaikat és könyvtáraikat. Mert nem a Stirlitzek verték le a fasizmust, h nem az Ovszjankák és Tyimonyik, Lescsukonyijok és Borkik lakói, a „dicső sisakosok”, akik az usszúriai tajgai falvaktól kezdve egészen a fehérorosz tanyákig felkeltek az ellenség ellen. Zsukov marsall nem hiába ajánlja emlékiratait „A szovjet katonának”. Bizonyos fikció természetesen Adamovics Büntetőkjében és Guszarov A könyö- rületesség határán kívüliében is felfedezhető. De a fő, hogy mindkét mű dokumentum. A fasiszta munkatábor foglyának, Vitalij Szeminnek az élettapasztalata, Vlagyimir Bogomolovnak a kémelhárításnál szerzett tapasztalata [Az igazság pillanata; Negyvennégy augusztusában ...), Dmitrij Guszarov karéliai partizánnak a tapasztalatai — mindez besorolható a háborús tanúságtételek felbecsülhetetlen értékű tárházába. A háború borzalmainak egyszerű — a morális-etikai alapoktól és a művész világérzésétől megfosztott — felsorolása: az ilyen „objektivizmus” idegen a népi emlékezettől. Granyin vagy Guszarov, Tuulik vagy Szlavics a tények sorát személyes élményeivel gazdagítja, hősei életét saját szívén szűri át, így teszi a könyvet művészi értékű dokumentummá. Az író állás- foglalása, a lezajlott eseményekhez való viszonyulása tehát ugyancsak dokumentummá válik. Ha a szerzők tartózkodnának az állás- foglalástól, s objektíven, időrendben írnák le a karéliai erdőkben tevékenykedő partizánbrigád akcióit vagy a Dirlevanger büntetőkülönítmény tagjainak a bíróság előtt tett vallomásait, a könyvek lapjairól csak a kegyetlenségek áradata, az ember semmirekellőségének és a fennálló világ abszurd voltának a bizonyítékai zúdulnának az olvasóra. Nem ezzel magyarázható-e nyugaton a horrorfilmek áradata? Az értelemmel fel nem ruházott s az ember iránti tisztelettel nem hevített tények, a gyilkosságok sorozatos bemutatása a teljes közömbösséghez vezeti a nézőt. Az amerikai tévénézőt annak idején leszoktatták róla, hogy felháborodjék a vietnami eseményeken: demonstratív egyenességgel és „cenzúramentesen”, filmkockák végtelen során át mutatták be neki honfitársai állati kegyetlenkedéseit. Pontosabban: a hasonló események elkerülhetetlenségére tanították. Csak az erkölcsi állásfoglalás, az írói tehetség, a jó és az emberség iránti nem titkolt elkötelezettség, ez a jó értelemben vett tendenciózusság adhatja hozzá a háború kegyetlen oldalaihoz a humanizmus erejét, a mélységes humanista pátoszt. A mi háborús művészi-dokumentarista prózánk nem a gyűlöletet szítja, nem a volt ellenség megbosszulására szólít fel. Gondoljunk csak a Gát hősére, akinek ereje egyebek között éppen a megtorlásra való képtelenségben rejlik. A fasiszták tetteinek minden embertelensége ellenére íróink nem ellenük — a régiek ellen — emelik fel szenvedélyes és haragos hangjukat. A múltat ők a jelen nevében, a jövő védelmében kutatják. Ezért is nem hal el háborús prózánk hangja. Dokumentarista háborús próza ... Parancsnokok kitűnő emlékiratai... A frontot megjárt írók újabb és újabb elbeszélései. Könyvek, melyeknek középpontjában a fronton töltött gyermekkor témája áll. És még egy mai vonás: szigorúan realista prózánk sokáig mellőzte földalatti mozgalmunk derék harcosait. Erre persze találhatunk magyarázatot: a témára vonatkozó anyagok nehezen hozzáférhetőek, a partizánok és a földalatti mozgalom harcosainak sorából kevés írónk került ki, kevesebb szemtanú maradt. (A Hitler orra előtt tevékenykedő hírszerzők operettbe illő történetei természetesen nem jöhettek számításba mint dokumentumjellegű feldolgozások, ezek esetében ugyanis más műfaj törvényei érvényesülnek.) Annál értékesebb az olyan könyvek megjelenése, mint amilyen például Guszarov A könyörületesség határán kívül című regénye, továbbá Szlavics Három jaltai tél, Guszev Virradat előtt három órával, Vo- robjov Föld, poste restante című elbeszélései. A Szovjetunió íróinak VII. kongresszusán jegyezte meg Vaszil Bikov a mai háborús prózáról szólva: „Ha a háborúban valaki a fáradtságról kérdezett egy katonát, megtudhatta: a katona mindig kész volt a hőstettre, s a halálra is. A háborús próza úgyszintén. Útjai és lehetőségei meg- számlálhatatlanok. Amikor úgy tűnt, hogy a művészet már a végletekig kimerítette a fasizmus elleni partizánharcok témakörét,
