Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Natasa (novella)

a házak fölé meredt, s olyannyira kellemes volt látnia ott valamit, hogy arcát már nem a zavar pírja öntötte el, hanem az izgalomé, egy olyan érzéstől, mely csupán az ő számára volt hozzáférhető. Aztán ismét magamon éreztem a tekintetét, ezt a kutató és átható, nyugtalanító, hol réveteg és gondolattalan, hol élénk, figyelmesen-huncut tekintetet.

Az utolsó héten Natasa valamiért gyakrabban szolgált — talán valamelyik megbetegedett barátnőjét helyettesítette. Nem volt hát meglepő, hogy ő vitt a műtétre is. A műtős nővér elöl ment és irányította a tolóágyat, Natasa pedig hátulról tolta. Lepedővel voltam leterítve, s nem láttam mást a világból, mint az ő nagy, hatalmasnak tűnő szemét, ő meg igyekezett nem rám tekinteni, s mégis ijedten nézegetett és nagyokat pislantott. Ezen a reggelen nem gondoltam az emlékeimre. Az átható villanyfény alapján kitaláltam, hogy a műtőbe vittek. Natasa az ajtóban maradt, s az ajtóba kapaszkodva a folyosóról nézte, hogyan gurítanak oda az asztalhoz és segítenek rá átmászni. Mikor kellőképpen elhelyezkedtem, az ajtó felé fordultam — Natasa még mindig engem nézett, de ahogy rápillantottam, becsukta az ajtót.

Egyedül maradtam hát azokkal az emberekkel, akik közül, mert arcukat eltakarták, senkit sem lehetett felismerni. S még a hangjuk is egyforma fémesen csengett. Próbáltam kihallgatni őket, de nem értettem egy kukkot sem, idegen nyelven beszéltek.

Tíz perc múlva, mit sem tudva magamról, már aludtam .. .

. . . Oly nehéz volt aztán felébredni! Néha már-már magamhoz tértem, hogy érezzem: vagyok, hogy érezzem magamban a hideglelést meg a tompa fájdalmat, de újra visszazuhantam a súlyos, fásult öntudatlanságba. Női hangok jutottak el hozzám, meg tudtam különböztetni az egyiket a másiktól, azt követelték, hogy ne aludjak, de én nem voltam képes nem aludni, ez meghaladta erőimet. Erőimet minden meghaladta, én csak aludni bírtam — még csak nem is aludni, hanem abban a nyomasztó önkívületben lenni, amelyből — mégiscsak ezzel a tudattal lélegeztem — egyszer majd kiútnak kell nyílnia.

S ez a kiút fokozatosan megvilágosodott előttem: már éreztem, hogy megfogják a kezem, ellenőrzik a pulzusom, hónom alá dugják a hőmérőt, injekcióznak. Emlékszem, milyen érzés volt: próbálok kikecmeregni egy mély, széngázzal mérgezett akna- kútból, amely ki tudja, hogy került az utamba; sietek, nehogy belefulladjak, de olyan lassan merülök fel.. . már nem kapok levegőt. Mint kiderült, termoforokkal voltam körülrakva. Nyögve megfordultam, valamiképp megértettek, elvitték a termoforokat. Ettől jobban lettem. A sötét ködben szaggatott és összefüggéstelen látomások kezdtek megjelenni, olyannyira összefüggéstelenek, egymástól távoliak, mintha különböző emberektől, s talán nem is csak emberektől repültek volna hozzám. Az egyiket semmiképp sem akartam elereszteni, mert valamiért kellemes volt számomra és emlékeztetett valamire; nagyon elkedvetlenedtem, hogy mégis tovatűnt.

Végül kinyitottam a szemem és láttam, hogy arccal egy hatalmas, fal nagyságú ablaknak fekszem. Odakint még világos nappal volt — ezt az egy dolgot figyeltem meg, s újra magamba feledkeztem. De most már uralkodtam magamon, nem hagytam, hogy mély álomba merüljek. Hallottam, hogy odajönnek hozzám és elmennek mellőlem, hallottam az egymás között beszélgető, majd valakinek a rám vonatkozó kérdéseire válaszolgató asszonyok hangját. Aztán megállt fölöttem valaki, várta, hogy felébredjek.

Natasa volt az. Az alkonyaiban magasabbnak és könnyebbnek látszott a valóságosnál, mintha a levegőben lebegett volna. S egyszeriben világosan emlékeztem mindenre. Örömteli, bár gyenge hangon, magamat is alig hallva, erőlködve megszólaltam:

— Natasa, már eszembe jutott, eszembe jutott... mi repültünk .. .

Ő felindultan bólintott, könnyű, lágy kezével megérintette lángoló homlokomat, s olyan gyorsan ment el, hogy úgy tűnt, mintha futott volna.- + Az, amire hirtelen visszaemlékeztem, régen bennem élt, s nem tudom, honnan jött. Minden valószínűség szerint álmomban láttam valamit, de nem egész képet, a kép egésze csak akkor állt össze, amikor már továbbképzeltem, továbbgondoltam, mint általában, ha gondosan felépítjük mindazt, ami befejezetlen bennünk. Nem gondolni rá nem lehetett, az ember akaratlanul is jelentőséget tulajdonít a hasonló látomásoknak és dologi értelmet keres bennük, ráadásul itt volt is miben keresni.