Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Natasa (novella)

És miért nem jöttem rá azonnal, hogy ő az, az az álombéli lány? Az egybeesés annyira teljes volt, ez az arc oly gyakran valósult meg a szemem előtt, hogy Itt is késlekedés nélkül fel kellett volna ismernem. Találkoztam vele — és egészen összezavarodtam, két hétig gyötrődtem az emlékkel, amely pedig itt volt a közelben. Bizonyára azért is zavarodtam össze, azért is gyötrődtem, mert túlságosan közel volt — ami közeli, annak nem szoktunk hinni. Most, hogy ez a bosszantó akadály felkavarta, a kép még világosabban és ragyogóbban állt össze előttem, s én egyre kevésbé hiszem el, hogy álombéli. A színek, az illatok, az érzések — nem, az álomban sok minden másként jelenik meg.

Azt a hatalmas, virággal borított hegyi tisztást (amely valóban létezik, s minden nehézség nélkül eljuthatunk oda) most is világosan magam előtt látom.’ Ott ülök a virágok között a földön, izgatott és ünnepélyes várakozásban, amely mind jobban eltölt, türelmetlenségemben már körbe tekingetek, keresek valamit. Szemben velem a Bajkál fut szélesen és gyorsan a messzeségbe, ahol aztán az égig emelkedik, bal oldalamon az Angara, odalent, a hegy alatt pedig a házam, ahonnan valami ismeretlen parancsoló erő ide szólított. Süt a nap, mély és tiszta az égbolt, a Bajkál felől egyenletes, langyos szellő fúj, odalent kéken ragyog a víz — továbbra is körbe tekingetek állhatatos, sok mindent sejtő figyelemmel, nyugtalanságom egyre nő, várok valamit és magam sem tudom, mi lehet az, de határozott meggyőződésem, hogy most az egész életem megváltozik.

S végre, a hátam mögött halkan surran a fű, megfordulok, egy mosolygó lányt látok közeledni. Egyszerű nyári ruhában és mezítláb jön, szőke haja szabadon hull a vállára

— ha nem volna mezítláb, nem lenne benne semmi rendkívüli. Hanem akkor a mezítelen lábat is természetesnek találtam, s csak később, amikor minden részletet újraidéztem és átgondoltam, akadtam fenn rajta: miért volt mezítláb? mit jelent ez?

0 közeledik, én szembe futok vele. Nem kétséges: éppen őt várom. Csak azt furcsállom kissé, hogy magasabb és teltebb, mint feltételezhettem volna, holott egy perccel korábban még nem feltételezhettem semmit. Megérzi zavaromat, elmosolyodik. A mosolytól fény önti el széles, elnagyolt vonású arcát, csodálatos összhangba kerül magával, és rendkívül szépnek látszik.

A lány megjelent, s körcs-körül észrevétlenül megváltozik minden, mintha csak valamilyen eseményhez rendeződnék át a táj. A tisztás egy, az Angara felé nyújtózó mezővé alakul, és ugyanazok a virágok borítják, csakhogy, mint a választék két oldalán a haj, a mező egyik felén nyílók a Bajkál felé hajolnak, a túloldaliak pedig a hegy felé. Mi középen állunk. A nap alig hogy tartja magát a fejünk fölött, lenyugodni készül, meleg fénye földközelben áramlik. A Bajkál még jobban kitisztult, kivilágosodott, s még feltűnőbb, hogy a távolban az eget éri.

Mindezt csodálkozás nélkül veszem tudomásul, mintha így Is lenne rendjén. Am lelkemben növekszik a nyugtalanság, attól tartok, hogy valamire nem leszek képes és csalódást okozok valakinek, s ha nem leszek képes és csalódást okozok, megszűnők létezni. De, furcsa érzés, úgy rémlik, ha képes leszek és nem okozok csalódást, akkor is más emberré válók. S az önsajnálaton kívül most már büszkeséget is érzek.

— Készen vagy? — kérdezi a lány.

— Nem tudom. Nem leszek képes.

— Hogyhogy nem leszel képes, amikor már képes vagy? — kérdezi ő ismét, aggódva.

— Ha nem lennél rá képes, nem rendeltelek volna ide.

— Hát te akartad, hogy ide jöjjek? — Nem kétlem, hogy így van, csak azért kérdezem, hogy az időt húzzam.

— Gyerünk! — A lány kézen fog s a mező szélére állít, arccal az Angarának, úgy, hogy a napfény a hátunkat érje. — Futás! No, futás, futás!

Érzem, mellette futok, egyre gyorsabban és egyre könnyedebben; a lány elengedi a kezem, mögöttem marad, de hallom a hangját, azt akarja, hogy még gyorsabban fussak. Hatalmas ugrásokkal haladok, úgy tűnik, továbbra is csak futok, de egyszer csak felfedezem magam alatt annak a háznak a négyszögletes vastetejét, amelyben a barátom lakik. Kiáltok valamit, talán neki, talán minden földön maradinak, és gyorsítok. Lábam kiegyenesedik, kezem előre lendül, a napfény erős árama megemel s a magasba lódít. Ma-gam mellett megpillantom a lányt, mosollyal próbálja csillapítani izgalmamat, de ez még neki sem sikerül. Elfog a lelkesedés, a szívem majd kiugrik; egyenetlenül, néha- néha alábukva emelkedem, nekem már kevés, hogy repülök, valami többet, véglegeset