Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FÓRUM - Zeman László: Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról

gyakorisággal jelentkeznek a szaknyelvi, a köznyelvi és a szépirodalmi szövegekben, sőt a szaknyelven belül az egyes tudományszakok és műfajok szerint is differenciálódva. A stílusnak e közvetlen, konkrét szövegi leírásában-megragadásában (a stílus konkrét és absztrakt fogalmára vonatkozólag vö. Hendricks, 1976, 3 és kk.) a stílus statisztikai definíciójára hivatkozhatunk, amely a nyelvi egységek, jegyek gyakorisági eloszlását és valószínűségátmeneteit veszi alapul eltérésükben a választott normától (ez B. Blochnál a „nyelv mint egész”, 1953; ugyanezt funkcionális stílusnormaként úgy fogalmazhatjuk meg mint a „szinonim” variánsoknak statisztikailag megadható szórás-, illetve választásértékét; lásd például L. Hoffmann, i. m. 165, 169, 200 és másutt).

A felsoroltakat figyelembe véve összegezhetjük: a megkülönböztetés szempontjából a szaknyelvi stílusban szintaktikai jellemzőként relevánsnak tekintjük a bővítményes jelzős és ezen belül elsősorban a többszörös birtokviszonyt kifejező birtokos jelzős szerkezeteket, illetve szerkezetláncokat, továbbá (a magyarban) a személyjeles igenévi- igei alaptagú alanyos szerkezetet (azaz a szerkezetmélységet) s tendenciaként a befejezett melléknévi igenév állítmányi használatát.4 S ugyancsak ilyen — bár lényege szerint lexikológiai kritérium is lehetne, de kihatásában, amint utaltunk erre, szoros kapcsolatban áll a szintaktikai és szövegszintű jelenségekkel — az összetett, verbo- nominálissá tagolódó igei kifejezés kategóriája,5 amelynek a köznyelvben a szaknyelvinél sokkalta szűkebb tára használatos (tanácsot ad, választ ad és hasonlóak). Tünetinek vélhetjük, hogy a nominális stílusnak szépirodalmi vonatkozásában, elemzéseiben e csoport fel se merül (vö, pl. Dobos, 1979), míg a szaknyelvben rendkívül dinamikus és nyelvközi érvényű (1. Straková, i. m. 99 és kk.).- ♦ A kifejtettek alapján belátható, hogy a tárgykör megközelítésében elvi-fogalmi háttérként a funkcionális stilisztika ismérveire és értékelésmódjára támaszkodtunk, főképpen abban a változatában, amely F. Miko munkásságában bontakozott ki. A nyelvtudományban fogalmi rendszerét illetően azt tapasztaljuk, hogy egyes tételek ás alapfogalmak, bár értelmezésük-tartalmuk közben módosul is, viszonylag tartósan hatnak. A funkcionális stilisztika ilyen viszonylatban elsősorban K. Bühler organon-modelljére, a nyelvi jelnek három kapcsolatát számításba vevő és kifejező funkcióháromszögére hivatkozik, amely a kommunikatív helyzetben alkalmazásra kerülő nyelvi jelnek mint kijelentésnek-nyilatkozatnak, tehát szövegnek a relációit tünteti fel. Igaz, a bühleri három funkciónak, a kifejezésnek (Kundgabe, Ausdruck), felhívásnak (Apell, eredetileg a szerzőnél Auslösung) és az ábrázolásnak (Darstellung) a kapcsolatát és együttesét is többféleképpen értelmezhetjük-alkalmazhatjuk, s boncolgatásuknak számottevő szak- irodalma van. A következőkben egyik, számunkra célszerű vonulatát érintjük.

A funkcionális nyelvszemlélet ismert képviselője és úttörője V. Mathesius a mondat mibenlétét elemezve két funkcióját különbözteti meg: a közlő (kommunikatív) funkciót, amely szerinte a tudományos közlésben nyilvánul meg olyannyira tiszta alakban, hogy ráillik a bühleri Darstellung (ábrázolás) jelölés (Mathesius, 1947, 227—229; a szerző e régibb keletű tanulmányában K. Bühlernek a modellt illetően első megfogalmazását [1918/20] teszi vizsgálat tárgyává). A másik, rendszerint az előbbivel társuló, illetve azt átható funkció pedig a kifejező. De Mathesius a közlési funkcióba beiktatja a felhívást, felszólítást is mint a közlő aktív jelenlétének a megnyilatkozását (ahogy az például a felszólító mondatban benne van, de a puszta tényközlésből sem hiányzik, abban a tényszerűnek mint állításnak az eleme). Mindebből, akárcsak más hasonló elemzésekből azt olvashatjuk ki, hogy a bühleri hármas funkció kapcsolatának, releváns voltuknak megítélésében érződik egyfajta aszimmetriájuk, elsősorban az, hogy az ábrázolás kifejezetten állítható szembe a másik kettővel, s többen vélekedtek olyformán (pl. Jakobson), hogy a kifejezés és a felhívás nem válik el egymástól.

M. A. K. Halliday következetesen végiggondolt funkcionális nyelvelméletében, amelyben egyenest a nyelvi funkcióknak a nyelvi-grammatikai struktúrában megragadható rendszerjellegű megfelelőjét tételezi, megjegyzi, hogy a kifejezés és a felhívás a nyelvi rendszer szintjén nem választható el egymástól, s a kettőt az általa interperszonális funkciónak nevezettben egyesíti. A nyelvi funkciókat jelentésként, választás