Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FÓRUM - Zeman László: Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról

szabályként, strukturális szerepként értelmezve nevezi az ábrázolót ideációsnak. Ez a világra vonatkozó és belső tapasztalataink tartalmának, ismereteinknek, a referen- ciálisnak kifejeződése, amely a mondatbeli „tranzitivitásban”, a cselekmény, a résztvevők és a körülmények viszonyhálózatában (hozzánk közelebb álló terminológiában: a mondatnak az ige intenciójára, irányultságára épülő szerkezettipusaiban, mintájábanj tükröződik. Az interperszonálist a modus mint az igéhez, fűződő s a mondatfajtákat differenciáló nyelvtani kategória, valamint a modalitás, a beszélőnek a mondat tartalmát és saját szerepét értékelő álláspontja biztosítja; a harmadik, a textuális funkció, a mondat aktuális tagolásában, szituációs beágyazottságában, a nyilatkozat szöveggé szerveződésében nyer kifejezést a nyelvi rendszerben kijelölt státusában (1. Halliday, 1970, 1974, 1976, 7—25, 26—31).

A funkcionális stilisztika „mikói” változatában a tárgyalt funkciók olyképpen rendeződnek, hogy a közleményben, szövegben mindenkor jelenvaló ábrázoló vagy ikoni- kus funkció a felhívással áll inkluzív oppozícióban olyformán, hogy azt a felhívás potenciálisan tartalmazza, s a kifejezésnek mondott s a szubjektívat képviselő funkció csak a felhívás (operativitás) másodlagos származékaként iktatódik.

A szövegben mindenkor kényszerűen — a tartalom aspektusaként — érvényesülő stílus feltételezi paradigmatikus rendszerét, s ezt épp a nyelvi alapfunkció, a közlő, kommunikatív funkció előbb jelzett s további differenciálódása adja meg, illetve e kü- lönböződés révén konstituálódik az ún. kifejező kategóriák vagy értékek (egyfajta stilisztikai univerzálék) rendszere. Az ikonikus blokkban az ábrázolás egyetemes szövegi kategóriája a tematikus jelleg (minden közlemény valamiről szól), továbbá a téma összetettségéből — abból, hogy a globális téma kifejtésekor igényli összetevőinek, részelemeinek kiegyénülését — következő analitikus jelleg, amely a határozottságba. és szerkesztettségébe torkoll (a szöveg variabilitását eredményezve). A szöveg sajátos jellegét, típusát meghatározó oppozíció: a fogalmi ás az élményszerű kifejezés kategóriája. A rendszer egyben a szövegszerkesztésnek mint szemiológiai folyamatnak a leképezése, s kategóriái nagyjából lefedhetők a retorikából ismertekkel, az előbbiek például az invenció, a diszpozíció s a szűkebb értelemben vett stilizáció, az elokúció fogalmával. (A rendszert e változatban lásd: Miko, 1978, 84—106, a retorikai fogalmakra vonatkoztatva: 94).

A kifejtetteket behatóbban most nem részletezhetjük,6 utalhatunk azonban még arra, hogy a szövegnyelvészet funkcionálisan elkötelezett tipológiájában is találkozunk a szövegnek mint referenciálisnak s .mint szituációhoz kötöttnek a felosztásával, s az előbbi magába foglalja a tudományos és a szépirodalmi szövegtípust és műfajait, illetve az ikonikusnak más elnevezése csupán. S lényegesnek tartjuk a tárgykörben Fülei- Szántó Endrének egy viszonylag alkalmi jegyzetét is, amelyben megállapítja: „Az elokúció viszont ... a szöveg stílusa, axiológiai alapja. A stílust felfoghatjuk úgy, mint a nyelvi szegmentumok és a szóválasztás olyan kombinációját, amely értékeket realizál (esztétikumot, világosságot, tömörséget, szabatosságot stb.”); (1979, 119). Tegyük hozzá: épp ezek a gyakorlatban régóta ismert stilisztikai vagy kifejező értékek, a kifejezőség fajtái rendezhetők paradigmatikus szisztémává. Vagy amint F. Miko mondja: „a kifejező értékek rendszere a szöveg elemi funkcionális lehetőségeinek összege” (i. m. 105). A szöveg stílusa, a szöveg sajátos volta ezek szerint nem más, mint funkciómegfelelése nyelvi és tematikai szinten egyaránt a társadalmi gyakorlatban kialakult elvárásoknak, kitűzött feladatoknak, vagy más szóval: „a szövegfunkciónak és részelemeinek azokat az entitásokat kell felmutatniuk, amelyek a társadalmi gyakorlatban mint meghatározók alakultak ki és így is működnek” (vö. Miko, 1973, 265).

Az ábrázolás fogalmi — tudományos, szaknyelvi — kifejező kategóriájának az ikonikus tartományban az irodalmi élményszerűség az átellenes tagja, de a felhívás és az élményszerűség együttes szembeállítása révén a köznyelvi-beszéltnyelvi stílus jelenti az alapvető különbözést. A nominális szerkesztésmód ugyan, amint kifejtettük, elsősorban a szaknyelvi kifejezéssel társul, de bizonyos formái a többi stílusban is szignifikáns módon jelenhetnek meg. S ahogy a kifejező értékek kategóriái sem állnak privatív oppozícióban egymással, hanem fokozatiban, ez a jelölőikre, a megfelelő nyelvi szerkezetekre is vonatkoztatható, tehát a nyelvi-szerkezeti átfedődés a stílusok között