Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől V. (regényrészlet)
lemzője a bizonyosság, akár örömteli, akár nehezen ?lviselhető. S a tény megváltoztathatatlan, minden esetlegességtől mentes. A vágyak megszépítik, a tények meghatározzák életünket. Hogyan történik ez a valóságban? — kérdezte várakozás közben magában villámgyorsan. Ügy, válaszolta magának egy elektronikus számítógép gyorsaságával, hogy bennem most olyan vágy él, amely ugyan lehetetlen, mégis létezik: most egy jelentős országvezető hívjon, biztosítson bizalmáról, és Illesse elismeréssel előadásomat. Ezzel szemben csak egy „haver” hívta. — Halló... — szólalt meg a haver. — Te vagy, öreg?! — Nem... — válaszolta akasztófahumorral. — Nem engem hívtál! — Ne szellemeskedj, öreg, másra gyújts erőt! Hallom, ma nagy előadást tartottál! — A haver egy központi hivatalban dolgozott. — Beszélnek rólad, csóválgatják a fejüket, hümmögnek. B. nagyon elítélően nyilatkozott... Felháborodott. — Hogyan másképp — nyugtázta melankolikusan a hírt —, az egyensúly a nyugalmát védi, mert mindennél fontosabb a nyugalom... — Fel a fejjel, öreg, de ne nagyon... Majd csak lesz valahogy — biztatta a haver. A csendet, mely körülötte szétfolyt és ránehezedett, még háromszor törte meg csengetés. Egy hívő bátorította, kettő óvta. Az elképzelt országvezető, akinek elismeréssel kellett volna nyilatkoznia előadásáról, a háttérben maradt; nem jelentkezett, nem hívta fel. Tudjuk, ilyen hívás az esetek döntő százalékában elmarad. Nyugodtan mondhatnánk: száz százalékában! De valami haladás mégis történt, letelt a munkaidő. A férfi hóna alá csapta aktatáskáját, és nyomott hangulatban hazaindult. Útközben eszébe jutott egy gondolat, melynek hatására habozás nélkül betért a Fürjecskébe. Hiszen megígérte a Kalapos Sanyó- nak, hogy találkozásuktól számítva mindennap keresi, várja a Fürjecskében, mint Švejk a verekedős Vondričkát a Kehelyben a háború után. A komor tények világából egy korsó Aranyfácán kíséretében átlépett a derűs képzelet világába, ahol szerencsés esetekben többnyire feloldódik a szorongás, a mindennapi apró drámák bohózattá szelídülnek. Kalapos Sanyót nem látta a falatozóban. Csúcsforgalom volt, az ivópultok mellett sokan söröztek, hosszú sor állt a csapospult előtt. A Lábatlan buzgón ügyködött, és szaporán itta egyik korsó sört a másik után. Minden jel arra mutatott, hogy rövidesen leissza magát. Az utcán sötét volt, égtek a villanyok, de nem esett az eső. A férfi bágyadtan sörözött, és várta a Kalapos Sanyót. De az csak akkor jött, amikor ő már a harmadik sörét itta, hat óra felé. Komoran nézett, maga elé meredt és zárkózott volt, majdnem félelmetes. Arccsontjain belső feszültségtől volt piros a bőr. Korsóját a férfié mellé tette, majd felvette, koccintás nélkül ívott, letette a korsót és hallgatott. Maga elé bámult, a sör aranyló csillogását nézte, nem az embereket. Meg- rendítően árasztotta egy ismeretlen tragédia hangulatát.-— Mi újság, barátom? — kérdezte a férfi sürgető hangon. — Megtalálta az elveszett Terebélyes Bertát? — Meg — válaszolta az kurtán. — Tegnap megtaláltam őt. — És? ... — kérdezte mohón. — Hogy van, mi történt vele? Beszéljen, barátom, ne legyen szűkszavú és nehézkes, gondolom, maga is örül, hogy megtalálta őt! — Berta halott — mondta mogorván —, Mecsekivel együtt távozott az élők sorából. Holnap temetik őt. — Lehetetlen! — A férfi őszintén megdöbbent. — Nem tévedés? — Berta már nincs közöttünk — ismételte Sanyo nyomatékosan —, a teste még megvan, de holnap az is hamuvá lesz ... — Korsóját keményen a férfiéhoz koccintotta. — Berta már a mennyekben vigad ... Remélem — tette hozzá megránduló arccal —, nem azzal a pokolfajzattal, az átok Mecsekivel jár ott is, erősen hiszem, hogy talán Marcival találkozott. A férfi rádöbbent, hogy a Kalapos is vállalta volna a megboldogulttal a közös életet, azért gyűlöli Mecsekit. — Nem hiszem — rázta a fejét. — Hogyan történt?! — Tragikus halállal halt meg mind a kettő. Aztán elmondta a következőket:
