Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FÓRUM - Zeman László: Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról

(A tárgykör részletezésébe itt nem bocsátkozhatunk, szakirodaimát lásd főképpen a germanisztikában W. Porzigtól [1930] az újabb feldolgozásokig [Schmidt, 1969; Bahr, 1977], összevető szempontok alkalmazásával orosz—cseh viszonylatban: Skoumalová, 1968, Straková, 1980).

A nominális kifejezésformák — az idézett tudományos szanszkrittól eltérően — nem korlátozódnak csupán a szaknyelvi szövegekre. A nominalizáltság, amellett hogy jellemzője a publicisztikai és a közéleti-hivatali stílusnak, kimutatható a köznyelvben és a szépirodalomban is, amelyben főképpen mint az impresszionista stílus sajátságát tárgyalják. A stílus funkcionális felfogása értelmében a jelenség indokolható. Eszerint ugyanis a nyelvi eszköz kifejező értékét végső fokon a szövegfajta, szövegtípus, a funkcionális tartomány határozza meg, amelyben alkalmazásra kerül, s eredeti kifejező, stiláris értéke ettől függően módosulhat. Gondoljunk például arra, ahogy az -ók, -ők ragos [tárgyas) igealakot archaikusnak minősítjük, vagy hogy tipikus nyelvjárási szintű formaként is ismert, de a szakszövegben, akárcsak más archaikusnak ható elemeknek (lásd az -andó, -endő beálló cselekvésű igenevek szaknyelvi gyakoriságát, vagy az igenévi-igei alaptagú alanyos szerkezet használatát stb.) megváltozik a jellege, a szakszöveg szerves sajátjává, választékosság-jegyévé válhat (Kalmár László Matematikai és nyelvi struktúrák című dolgozatában [ÄNyT. II., 11—74] maradéktalanul él vele).3

A beszélt köznyelv főképpen elliptikussága révén folyamodik a nominális kifejezés- módhoz, s ennek mímelt, tükröztetett változata jelenik meg a művészi próza szubjek- tivizáló szövegalakításában, a perszonális elbeszélő-perspektívát szolgáló „tudatáram” leképezésében.

Mindezek szerint el kell fogadnunk, hogy a különféle típusú szövegek felépítésében részt vevő nyelvi eszközök nyelvtani szerkezetük és funkciójuk szerint is azonosak lehetnek, miközben tulajdonképpeni értéküket és hatásmódjukat az adott szöveg irá- nyultsága-intenciója, azaz stílusa szabja meg, hatásuk és funkcionálásuk végül is az adott szöveg stílusától függően teljesül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennek mikéntjét ne vizsgáljuk az alkalmazás feltételeinek, a szöveg teljesítményének függvényében úgy, hogy ne vonatkoztassuk egymásra a nyelvi eszköz eredeti, inherens szerkezeti-funkcionális értékét (vagy értékskáláját) és a tipizáltságában felfogott aktualizáltai, ne elemezzük a részfunkció és a szövegfunkció egésze szempontjából annak szerkezeti sajátságát és alkalmasságát, egyszóval, hogy ne kövessük a jelölőjelölt kapcsolatban a differenciálás lehetőségét. Rávezető példaként utalhatunk arra, ahogy a hal, só, olaj stb. szavaknak más a köznyelvi jelentésük, s más, amikor terminus voltukban, azaz szaknyelvi értékükben lépnek fel. Ez utóbbiban viszont kimutathatjuk a jelentés- vagyis használatváltozás szerkezeti-formai megfelelőjét, jelölőjét is abban, hogy terminológiai szinten többes számú alakjuk képezi az alapformát, illetve a többes szám jele ez esetben kategóriajelölést, csoportjelölést ellátó képzőként szerepel (halafc — Pisces; sók, olajofc stb.). De nem kevésbé szimptomatikus a fordított irányú folyamat, amikor szakterminus kerül át a köznyelvbe (atmoszféra — légkör, láncreakció stb.), s jelentésvesztésének mutatója, hogy kényszerűen metaforikus használatúvá válik (ami az aktualizált szókapcsolatokból, kollokációkból kitűnik). Vagy még egy átváltást és metamorfózist idézve: az értelmez ige szaknyelvi, matematikai jelentésében megváltozik a vonzatstruktúra (valamit ’valamin’ és ’valamire’ értelmezünk].

Közvetlen és kézzelfogható megkülönböztetésként fogadhatjuk el a vázoltak alapján, hogy a szaknyelvi nominalizáltság a fogalmi kifejezésnek, a szöveg egyértelműségének, terminologizáltságának összetevője, s hogy nincs ilyen jellege sem a köznyelvi, sem a szépirodalmi stílusban. Talán erre céloz M. Riffaterre, amikor megjegyzi, miszerint „a nominális stílus percepciója a szakszövegben másnak tűnik, mint a szépirodalomban, s a kettő között csak formális a hasonlóság” (Riffaterre, 1971, 118—9). A szem- beállíthatőság effajta ismérvét terminológiai-lexikológiai jellegűnek mondjuk. Emellett és ezenkívül azonban legalábbis tendencia értékű grammatikai megkülönböztetést is feltételezhetünk, hisz a szöveg lexikai és grammatikai elemei nem függetlenek egymástól, sőt a szaknyelvi szintaxist egyenest azáltal jellemezzük, hogy ugyanolyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint az alkalmazott szókincsnek. Ilyen kapcsolatban hozhatjuk fel, hogy a tárgyalt nominális szerkezettípusok nyilván más-más