Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Csontos Vilmos: Eszméltető (vers)

Mert millió évek óta véled Viaskodom, s ismerem szeszélyed, Megedzettél, s lettem egy-igaz mértéked! E felismerés vezet eszmélésre:

A lényeget ne csupán a kérge Után ítéljem meg: ássa Minden érzék magát az anyagba,

Hogy titkait ne csak sejtse: lássa!

Évezredek óta így írja az ember Önmaga törvényét: szerelemmel,

Ököllel, szép szóval, hazugsággal, Sokszor bírókra kelve önmagával, Feleselve apjával, hitvesével,

S dacol, ha semmit sem ér el... így kavar dölyfe iszonyú örvényt,

Míg kutatja az örök törvényt:

Élete értelmét — célját!

S ha megleli — hiszi,

A megtisztulásba lép át.

így keresem én is,

Önmagamban és körülöttem,

Sötétségben, fényben, örömökben,

Értett és érthetetlen fogalmakban,

S ami fogható s megfoghatatlan.

A vágy kiégett hamujában,

Lábnyomom sarában,

Szívem dobbanásaiban,

Körülöttem ami van,

Ami él és törvényt ígér! így tisztázom a fogalmakat,

S tudom: ha vér foly — téboly.

S ha rám talál — nem vég a halál,

Mert folytatódik az élet,

Nélkülem — de általam,

A létezésnek úgy adom magam,

Hogy az út porát a lábam míg veri,

S agyam a gondolat röptét követi:

E kettős tény a Lét törvényét Megszövegezi!

Akit a vágy nem így ostoroz, hevít,

Nem tudhatja,

Mi célból folytatja lépteit.