Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Csontos Vilmos: Eszméltető (vers)

CSONTOS VILMOS Eszméltető

M

it tükörcserép fintora, hahota és vérnyomok Töltenek meg, mért fogják rá: rajta csillagfény lobog?! Az égre emelt tekintet látomását tagadom.

Föld sarát dagasztó népem a hatalom!

Itt a gépek robaját is áldó szívvel kísérem,

Paraszt ujja-nyomát látom minden karéj kenyéren. Karjaik mozdulását is értem, s tudom, a vetés Azért sarjad szépre, nagyra: csituljon a szenvedés.

— Láttam én már géproncsokat emberronccsal vegytilten, S rettegtem az üvöltőket veszett lánggal szemükben, Riadtam a hangjától, ki Világra vetve magát,

Dicsőíteni próbálta saját gyalázatát.

Láttam házat, falut, várost üszkösen leomlani, Ukrajnában egy tízéves lánykát is láttam, aki Karóheggyel ásta sírját apjának, s míg temette,

Gyilkosát, a géppisztolyos németet emlegette.

Vagonokat is láttam, már oldalaik se voltak,

Rajtuk aggastyánok, anyák és gyerekek szorongtak. Fagyos szél verte a havat arcukba, s dideregtek.

Ki mondja meg: szenvedéssel kinek s miért fizettek? Nehézbombák robbanása dobhártyámon ma is él, Bunkeremlék, életemen árnyként végigkísér.

Mondjátok: az idegekre nehezedő rettenet Nem a vakság s szertelenség fertőjében született?

A ziláltság örvényéből őrjöngésbe átcsapott Földre lapító, taposó, megalázó állapot Eszemélésre épp elég ok, s elég arra, hogy tegyek Annyit legalább, hogy a sok tévelygőnél több legyek! Legyek különb: formát, szabályt, értéket megbecsülő, Acélhúr legyek, a múltból a jövőbe feszülő.

Pengjek, sírjak — daloljak is, ha megpendít az élet,

Mint a huzal utak mentén, ha vele szél beszélget.

Mint a tűzhányóból égre csapó láva,

S partjait faldosó folyó áradása Tudnak rémíteni — azonképpen teszed,

Mikor mély szakadék szélére vezeted Lépteimet, Élet!

Nem hiszem: célod ez, ez lenne törvényed!

Mert itt a Cél, a törvény Én vagyok.

Az ember, aki tartalmat adok A létezésnek, a mozdulatnak.

Te azért vagy, mert én felkutatlak Magamban éppúgy, mint más anyagban,

Melyek körülvesznek ezer alakban,

A kőzetben, mely zeng a felszín alatt,

A vízben, amely tengerré dagad.

Napfényben és a csókban egyaránt,

Ami ég, mindenben én vagyok a láng,

A bizonyosság: a törvényed vagyok.

Az utat csupán bennem folytathatod!

S én görnyedhetek nagy súlyod alatt:

Nem törheted ketté derekamat,