Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - FÓRUM - Zeman László: Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról
a mellékmondatban jelentkezik, és a tömörítés igényét szolgálja. Ugyancsak észreveszi a nominalizáltság velejárójaként a modalitásjelölés bizonyos beszűkülését. Beláthatjuk, hogy e sajátságok általánosabb nyelvi-nyelvközi viszonylatban is érvényesülnek, a tudományos szanszkrit csupán íelfokozottságában, ilynemű sarkltottságában képviseli a nominális kifejezésmód alkalmazását, olyan értelemben is, hogy a tudományos szövegeknek kizárólagos — így például még egyazon szerzőtől származó filozófiai és szépirodalmi műnek is megkülönböztető — nyelvi sajátossága (i. m. 250). De H. Jacobi megítélése szerint ezt a művi nyelvet a benne képzettek egyáltalán nem tekintették ilyennek, hanem azt a tartalom és a kifejezés kapcsolatában, tehát funkcionális értékének megfelelően fogták fel. (A tárgykört illetően lásd úgyszintén: Hartmann, 1955). A szaknyelvi stílus jellemzőinek majd mindegyik számbavételében a szerzők két sarkalatos és kölcsönösségükben szemlélendő kategóriát iktatnak: a kifejezés fogalmi jellegének megfelelő nominalizáltságot és a kifejezés személytelenségét. A nyelv e két kifejező sajátsága, lehetősége pedig markánsan tűnik elő a főnévi és az igei kifejezésmód szembeállításával, ahogy azt többek közt Wolfgang Schlachter finnugor anyagon bemutatott elemzéseiben követhetjük (1974, 1975). Eszerint a nominális kifejezés a cselekvést, történést mint elvonatkoztatott folyamatot rögzíti, általa a történés mint bizonyos szakaszok feltételekhez kötött, esetleg megismételhető egymásutánja jelenik meg, mint kiváltott állapot; az akció benne szubsztanciává válik, azaz a konkrét időbeliségtől függetlenül, körülhatárolt fogalmi-gondolati tartalomként szemlélhető és kezelhető. A főnév mindenkor megnevezésként funkcionál, illetve közvetlen kapcsolatban van a fogalommal-tárggyal, amelyet jelöl (a terminusképzés központi szófaja), nincs azonban ilyen közvetlen kapcsolata a beszédhelyzettel, a kommunikációban résztvevőkkel, a fogalmi hozzárendelés nem a szituációból következik (vö. Schlachter, 1974, 6—8, 39 és másutt, továbbá: Beneš, 1967, 152; uő., 1972, 146—8). Az ige ezzel szemben a személy, mód, az idő stb. grammatikai kategóriája által épp a cselekvés személyközpontú és helyzethez kötött vonatkozásait kapcsolja be a nyilatkozatba, benne a mondattani-jelentéstani szerepeket biztosító „rámutató” funkciók teljesülnek, s így természetes, hogy a beszélt nyelv legfőképp az ige ilynemű tájoló készségére támaszkodhat (megjegyezhetjük, ez akkor is fennáll, ha a párbeszéd elliptikus formáiban az igét elhagyjuk). Tömören esetleg W. Schlachter dolgozatából idézhetjük még, hogy a nominális és a verbális mondat közti különbség a logikainak-tar- talminak és a pragmatikusnak, szituációhoz kötöttnek a különbségét jelenti (i. m. 6, 36). A nominalizálás mint nyelvtani fogalom szűkebb értelemben az igei állítmány vagy ilyen állítmányú mellékmondat átalakítását, beépülését jelenti a mondat szerkezetébe olyformán, hogy az igei tag névszói mondatrésszé válik. A nominalizálás e vonatkozásban egyben sűrítés is. Fónagy Iván következő mondatában ekképpen két hogy-kötőszós mellékmondat rejlik: „Ennek a jelenségnek az általános volta magyarázhatja, sőt igazolhatja figyelmen kívül hagyását az emberi nyelv sajátos k é t- értékűségének” (Nyelvek a nyelvben. ÄNyT. [Általános nyelvészeti tanulmányok} XII. 62; kiemelés tőlünk [Z. L.]). A nominális szerkesztésmódnak e legkifejezettebb típusa az állítás-hozzárendelés árnyalását és sorozatszerű kifejtését teszi lehetővé. Egy részét „balra beágyazódással” másodlagos prédikációként az alanyi-főnévi csoportba vagy általában a megfelelő jelzőbe, határozóba — vagy értelmezőbe — sűríti, szabadon hagyva az ige állítmányi pozícióját az újabb, esetleg csak alaki prédikáció számára („Ha egy üvegcsövet, amelyben ritkítjuk a levegőt, válaszfallal három részre osztunk” > „Ha egy ritkított levegőjű üvegcsövet...” > „Ha egy válaszfallal három részre osztott ritkított levegőjű üvegcsövet...”). E szerkesztésmód a szakszöveg legkifejezettebb mondattani jellemzője (1. Jelinek, 1955, 1963), s ilyen összefüggésben egyebek közt nyilvánvaló, miért válik a magyar köznyelvben kevésbé gyakori alanyos szerkezet egyik típusa (ige jelölte folyamat, vitaminhiány okozta elváltozás) a szakszövegek szerves elemévé. A nominalizálás a mondatszerkezetek mélységének s a mondat terjedelmének növelését teszi lehetővé, a szakszöveg mondatainak hossza — amint azt a statisztikai felmérések bizonyítják (lásd például: Kaufmann, 1961; Hoffmann, 1976, 279 és másutt: Mistrík. 1973, 73—91; Tésitelová, 1980, 128—166) — ezáltal jelentősen haladja meg a köznyelvi átlagot. A többlépcsős szerkezetek jelzői ős bővítményes jelzői (vagy értelmezői) tagjai, a többszörös birtokviszonyt kifejező birtokos jelzős szerke
