Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - FIGYELŐ - Jozef Hvíšč: A hetvenes évek fiatal szlovák költészete
Az említett utat a legjobban Cižmárik V tomto čase (Mostanában) című verse dokumentálja. A vers a Smena kiadónál 1973-ban megjelent fiatal költők első antológiájában látott napvilágot. Jelentősége a költői program eszmei-koncepciós megfogalmazásában rejlik. Cižmárik versében megkísérelte meghatározni nemzedékének eszmei gyökereit, leírta annak élményvilágát, azt, hova jutott el, és hogy költészetével, állampolgári tevékenységével mi mellett száll síkra. A fellépő nemzedék költészetét „eltagadhatatlan" tényként állítja elénk, amelynek célja: úgy nyúlni az igazságért mint kenyérért az asztalon (Mostanában) Cižmárik verse kilenc részből áll, Prológussal és Epilógussal. Ez a versfelépítés átgondolt költői kompozíciónak tekinthető, melyben nyomatékos helyet kap a reflexív jelen- tésbeliség. Nem másról van itt szó, mint azoknak az elveknek és felfogásoknak a költői kinyilatkoztatásáról, amelyeket a szerző saját nemzedékére nézve jellemzőnek tart. Cižmárik visszatekintéssel indít. Felvázolja a háború utáni nemzedék élményvilágának genezisét, azét a nemzedékét, amely a háború és a Felkelés borzalmait csak az idősebbek elbeszéléséből ismerte meg. Majd jöttek a felnőtté válás érzékeny évei. A múltban való kalandozást a valóság sürgetőbb eseményei váltották fel. Nagy tervek születtek, kitárultak az élet kapui. De melyiken lépjünk be? „Több dologhoz egyszerre érteni” — ez már az alkotó intellektus megnyilvánulása. Mind gyakrabban kapcsolódnak be a közös munkába és alkotásba. Kezdetben talán kissé bizonytalanul, mert „minden új kútnak zavaros a vize”, de később egyre sikeresebben és határozottabban. A „felnőttkor keresztútjain” szilárd talajt keresnek, hogy lábukat megvethessék, belehallgatnak az ifjúi vér lüktetésébe, és szemük előtt „elvonul a jövő”, melynek éneke „akár a tenger hullámai, elragadja” őket. Ez az utolsó hátravetett pillantásuk. A gyermekkor végérvényesen megtér az emlékekbe, s megjelennek a jelenkor égető gondjai. Az alkotókban tudatosul a szó súlya, az alkotó munka felelőssége és igényes volta, az alkotó munkáé, amellyel a tetteket támogatják. Nem könnyű ez az út. Éles kanyarok, áttekinthetetlen kereszteződések, veszélyes meredélyek váltakoznak rajta. Aki azonban ezen az úton halad, az hisz saját nemzedéke — amely a válságos években sem okozott csalódást — egészséges ösztönében. És ez a hit arra kötelez, hogy a békére vágyó haladó emberiség nevében hallassa hangját. Ez Cižmárik V tomto čase című versének tematikái gondolati íve, amelyet a vers inkább kinyilatkoztat, mintsem megjelenít. Amint látjuk, a vers gondolatilag kiegyensúlyozott, a múló idő valamiféle természetes gradációjára épül, amely az ifjú költőnemzedék fellépésében csúcsosodik ki. Jóllehet, azok a gondolatok, amelyeket Cižmárik ebben a versében megfogalmazott, csak nagyon lassan és bizonytalanul honosodtak meg az alkotói gyakorlatban (Cižmárik esetében is), ennek ellenére a versnek jelentős mozgósító szerepe volt. E versekben meghirdetett program, amely az emlékezések és visszatérések költészete ellen irányult, egyértelműen a korszerű költészet koncepcióját fogalmazta meg; s ez a költészet egyre gyakrabban és erőteljesebben jelentkezett. E tekintetben a leghatározottabb kezdeményezést e nemzedék első vonulatának alkotói (Juraj Andričík, Peter Štilicha, Ján Svantner és mások) részéről tapasztalhattuk. 1973 és 1975 között jelennek meg második versesköteteik s azok jól látható eltolódást mutatnak az időszerű társadalmi problémák irányába, alkotóik e problémák kifejezéséhez a megfelelő költői kifejezésmódot is megtalálják. Figyelmük középpontjába az ember és annak pszichológiai-társadalmi környezete kerül. Mi jót hozol te ember te földhöz hajoló . . . (Na váhu — Mérlegre) teszi fel a kérdést Andričík a Neznelé spoluhláshy (Zöngétlen mássalhangzók, 1973) címő kötetében. A konszolidációs időszak valóságába való átmenet nem valósulhatott meg „a földhözhajlás”, a földhöz mint a tartós értékek és a biztonság alapjához való lehaj
