Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - FIGYELŐ - Jozef Hvíšč: A hetvenes évek fiatal szlovák költészete

lás nélkül. Ez azonban már nem az idill és a csöndes szélárnyék földje volt, hanem olyan viszályoké és küzdelmeké, amelyekben gondolatok és jellemek ütköztek meg és osztályozódtak. A „föld” témáihoz való közelítés összekapcsolódott az eszmei harc, az üj életvitel s az új társadalmi viszonyok keresésének a problematikájával, egyszóval az általános szocialista-társadalmi és eszmei-politikai dimenziókban kristályosodott ki.

Ez a tény több „tapasztalatit” hozott a fiatal szerzők költészetébe, s ez lehetővé lette számukra, hogy élesebben elhatárolják egymástól a valóság szubjektív fölötti vizsgálatát. A vers fő irányítója az eszme lett, az emésztő nyugtalanságtól és az élet meg az emberiség sorsáért való aggodalomtól áthatott eszme. A jelenségek értelmét és jelentését kutató költői megnyilatkozások túlzottan reflexív (ún. szentenciózusság) volta arra vezeti a szerzőket, hogy valósághelyzeteket, állapotokat és a valóság eredményeit ábrázolják, amelyeket azonban nem állítanak fejlődési és összefüggésrendszerbe. Ezáltal mintha csökkenne e nemzedék költészetének kifejezésbeli hatása és plaszticitása. Ez nemcsak Cižmárik Krehká (Törékeny, 1973) című kötetére érvényes, hanem Andričík Neznelé spoluhlásky (1973), Mesároš Putovanie za havranmi (Vándorlás a varjak nyomában, 1975) és Richter Korbáče (Ostorok, 1975), című köteteire is. Ebben az időszakban csupán két kötetet értékelhetünk úgy, hogy valóban hoztak valamit, ami az első vonulat költészetében értékbeli előrelépést és sajátosat jelent, mégpedig Stilicha Verše o zreni (Az érlelődés versei, 1975) és Svantner Hviezdny úder (Csüíagüté;, 1975) című kötete.

Peter Stilicha kötete két gyökérből táplálkozik: a vizuális leírásból és az emlékező reflexivitásból. Költészete egyfelől elmélkedés mint az objektív gondolati folyamat eredménye, másfelől a vizuális és érzeti benyomások költői ábrázolása. Ezzel azt a tén^tszeretnénk hangsúlyozni, hogy Stilicha verseinek konstruktív alapját a jelentés és aí; értelem gondolati általánosítása és a valóság status quója képezi. Egyszer az egyik,Másszor a másik kifejezésbeli réteg kerekedik felül, de mindenkor kölcsönösen feltételezik és szervesen kiegészítik egymást.

E kulcs szerint osztja kötetét a szerző két részre. Az első rész címe Pásmo (Övezet). Olyan verseket tartalmaz, amelyekben túlsúlyban van a reflexivítás; a másik részt alkalmi költészet alkotja, s ez nagyobbrészt az élet valóságának vizuális érzékelésén alapul. Az említett rétegek egy pontban találkoznak, s ezt a pontot a szubjektív és a szubjektív fölötti réteg szerves összeolvadásának nevezhetnénk. Amikor Stilicha „az élet örök folyamáról” elmélkedik (ez nem más, mint az intellektuális érlelődés folyamata), a gyermekkor mint ennek az érlelődéinek a kiindulópontja jelenik meg előtte „Agátové voje — Akácosok, Iluminácie], Mikor a Verchovina „morajló vizei”-ről ír (természeti motívumok), a gyermekkor az érlelődés bizonyos állapotaként jelenik meg, amelyet a Halál völgyére, az ártatlanok vérére, a régi barátokra és siralomra (Hrana — Szöglet, Pieseň — Dal, Hesperidný motýl — Heszperidák pillangója, Alene tekel) való személyes emlékei tragikusan módosítanak. Ha viszont az életről szerzett ismeretekről és igazságokról elmélkedik (a valósághoz való eszmei viszonya jegyében), a gyermekkor olyan konfliktusos ellenpólusként jelenik meg, amelyben kikristályosul költői hitele. Láthatjuk, hogy az ő esetében a gyermekkor képei értékelő kódként működnek. Segítségükkel Stilicha a reflexív leképzés absztrakt világából kiszakított képeket is kellőképpen értékelni tudja. Stilichánál a gyermekkor és az ifjúkor pszichológiai és filozófiai komponens, amely kiindulópontul szolgál új, mélyebb felismerésekhez. Céltudatos igyekezet ez, hogy túltegye magát az egyéni érzelmek szubjektív voltán, és megkíséreljen tágabb és általánosabb értelmet adni érzéseinek. Talán ezért is értelmezik Stilicha némely versét nemzedékének hangjaként, olyan hangként, amelyet a gyermekkor és az ifjúkor kíméletlen és tragikus valóságának sorstársi megismerése határoz meg.

Le kell szögeznünk, hogy a gondolatok és érzések Stilicha verseiben egyéni formát *yernek, tehát a valóság Iránti elkötelezettség eredeti megnyilatkozásaként észleljük &ket. Versei „formáját” Stilicha a gondolatból eredezteti, a minőséget az eszme és a forma összhangjában keresi. Az ábrázolásmódok váltakozását a műnek mint egésznek a szerkezetével szabályozza, az egészet pedig a lehetséges és feltételezhető megoldások sokféleségével módosítja. Ezáltal eléri, hogy a költői vallomás hitelt érdemlően spontánná és meggyőzővé válik. E költői vallomást hol az ódái emelkedettség IHrana, Pieseň, Mene tekel), hol pedig a vitázó kedv és az ellenszegülés hangja hatja át. így ragadja meg a költő az élet értelmét és lényegét (Hesperidný motýľ, Agátové