Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)
hányozni — rendben van! Kártyázni, duhajkodni a Betyárban, igen! De kitekerni a nyakát valakinek ... azt már nem! — Megyek én is — mondja Zakuťanský, és fölteszi a sapkáját. — Engem itt többé nem láttok. — Patkányok! Siránkoztok a sorsán? Már elfelejtettétek, hogyan küldte nyakunkra azt a reggeli ellenőrzést?! — Honnan tudod, hogy Palička tette? Van rá bizonyítékod? — kérdezi Zachariáš. — Szabadságon volt, ez a legjobb bizonyíték! Följelentett bennünket, és nyomban szabadságot vett ki, hogy ne kelljen ott lennie az ellenőrzésnél! Nekem Baduňák említette! — Neked Baduňák említette! És hátha hazudott? Hátha csak egymás ellen akar uszítani bennünket? Vagy nem hallottad még, hogy a zavarosban a legjobb halászni? Nem! Én megyek! Boš lassan odamegy Zachariášhoz. — Nem, te nem mégy el — sziszegi. — Hogy nem megyek el? — nevet fel rekedten Zachariáš. — Úgy beszélsz, mint valami kémfilm hőse! És ki akadályoz meg benne, talán te? — Nem, te innen nem mégy el — mondja Boš, és öklével hirtelen gyomron vágja. Zachariáš följajdul, jobb kezével átkarolja Boš vállát, a másikkal kinyúl, megragad egy vezetéket, letépi, és Boš nyaka köré tekeri. Boš igyekszik szabadulni a fojtogató szorításból. Bal tenyerével hátrafeszíti Zachariáš fejét, jobb kezével pedig iparkodik megszabadulni a zsinórtól, amely egyre mélyebben vágódik a nyakába. — Most aztán megkapod a magadét, te disznó! — sziszegi Zachariáš, és a szájából nyúlós nyál csorog. — Most aztán véged! Boš torkából hörgés szakad fel. Arca előbb vörösre vált, majd elkékült. Végül a többieknek sikerül szétválasztani az ellenfeleket. Kimerültén lihegnek, krá- kognak, köpködnek, borzalmas pillantásokkal gyilkolják egymást. Valamennyien fogják a táskájukat, és rohannak a körzetükbe. Zachariáš szabadságot vesz ki, Boš meg, akinek a nyakán véres sávok maradtak, a hét végéig a jobb vállára billentett fejjel jár-kel, és a körzetben senkivel nem beszél. A munkaértekezleteken mindenféléről szó esik, csak a legfontosabbról hallgat mindenki. Ha egy-egy sürgető problémát kell bonckés alá venni, ezt-azt kockáztatni, véleményt nyílvánítani a kellemetlenről, az emberek behúzzák a nyakukat, és sunyin nézelődnek: ki áldozza fel magát? Aztán rendszerint az szólal meg, akinek a leggyengébbek az idegei, és ezek közé tartozik Zachariáš is. Zachariáš tudja, hogy minden kérdést két irányból lehet megközelíteni: felülről és alulról. S ha az ember nem vigyáz, az egész ügy könnyen ellene fordulhat. Ezért féken tartja a nyelvét olyan sokáig, amilyen sokáig csak bírja. Fészkelődik a székén, szívja a cigarettát, és szomorúan forgatja a fejét. Hátha ma szól valaki más? Tegyük fel, He- remko?! Heremko elkapja Zachariáš vergődő pillantását, félrefordítja a tekintetét. Hát persze! A folyosókon Heremko vérbeli szónok, ráadásul irodalmi szlovák nyelven is képes kifejezni magát. Itt azonban? ... Heremko felüti a munkalapját, és kioltott nyelvvel írogatja be mindazt, amit tegnap nem jegyzett be. Zachariáš nagyot nyel. Lám csak, Copan szomszéd már tíz éve hallgat, vagy csupán kitérő megjegyzésekre szorítkozik. Zachariáš dühösen nyomja el cigarettáját a hamutartóban. A ravaszdi! Hallgatásával már a többieket is megfertőzte, néhány hónap múlva olyan lesz itt minden, mint holmi kastélyban. Akkor hát kicsoda? Talán Palička? A mester befejezte az elemzést, és higgadtan megnyitja a vitát. Tekintetét kíváncsian végigfuttatja a jelenlévőkön — ki szólal meg? — Senkinek semmi nem nyomja a bögyét, nincsen semmiféle nehézségük? — mondja, de közben izgul, hogy mi is kerül terítékre. C;ak nehogy a pótalkatrészekkel kezdjék, mint a múltkor. Fölösleges lenne beszélni azokról a körülményekről is, amelyekben a központok dől-
