Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől III. (regényrészlet)
Iából nő ki, nagy élő dudorból, mely azonban már az ő teste, vízszintesen kettényúló gyökérzetének kezdete. Az élő dudor, mintha a kő és a beton találkozásának sima, gömbölyű forradása lenne. A férfi, mióta ismeri az ecetfát, nem tudta megfejteni, honnan kapja a fa a nedvességet és a táplálékot. A kő és a beton nem éltetheti. Mintha a ház testéből nőne ki, mint a megvénült élettelen anyagok virága, élő dísze az időbe dermedt kőtestnek. Ezen töprengve azt is gondolhatná az ember, hogy az ecetfát a falon túlról vagy a föld alól, rejtett pincehelyiségből mesterségesen táplálják. A szűk udvar és a fölébe tornyosuló falak miatt soha nem kap napfényt. Ezért oly szegényes a levél- zete, koronája alig van, minden táplálékát a kövekből kapja. Egyszer a férfi felment a balkonra, mintha keresne valakit a lakók közül, és tekintetével felmérte, hogy a fának legalább tíz métert kell nőnie, hogy elérje a napfényt. Ha majd egyszer a fénybe ér, és a napsugarak végigcsókolják mohó leveleit, olyan lesz, mint a májusfa, gondolta a férfi, akkor majd beteljesedik az álma, gallyai megérzik a nap melegét, mert születése óta kihajtott a kövekből, bizonyára erről álmodik ... A férfi, akit az asszony költői léleknek és légvárépítőnek nevezett, valóban hajlamos volt rá, hogy romantikus lelki élményeket keressen magának. Ezért személyként, mi több, egyéniségként bánt az ecetfával. Nagyon ritka, egészen rendkívüli pillanataiban beismerte, hogy néha önmagához hasonlítja, és közös vonásokat keres a fa sorsa és a saját élete között. Ezek a pillanatai teli voltak valószínűtlenséggel, játékkal és bizonytalansággal, útkereséssel, gyakran pedig ironikus önbecsmérléssel. Ezek valóban ritka pillanatok voltak, általában — legtöbbször — megőrizte valóságérzékét, azon csodálkozva, hogy mit akarhat a fa, és hogyan él abban a fénytelen keménységben, melybe beleszületett. El kell ismerni, hogy az ecetfában hatalmas életerő feszül, olyan rettenthetetlen életakarás, melyből bárki példát vehet. Eszébe jutott, hogy beszél róla az asszonynak. Ha érdeklődést tanúsít iránta, talán meg is mutatja neki. Aztán mindig elvetette tervét, mert félt, hogy az asszony nem érti meg és kineveti. Néha egészen bizonyos volt benne, hogy kinevetné, máskor pedig úgy érezte, hogy vállalva a kockázatot, mégis meg kellene mutatnia az ecetfát. Kétségeket okozott benne a fa. Minek eggyel több megszégyenülés, kérdezte magában, amikor a kételyei legyőzték. Ha tudta volna, hogy az asszony éppen ilyen bizalmas apróságokat, sokszor ostobaságnak látszó rögeszméket szeretett volna tőle megtudni! Sosem tudhatott meg semmit, mert a férfi egyre jobban óvta tőle a maga világát, nem engedte lélekben közel magához, mert félt, hogy nem érti meg .. . Az Ecetfától a Fürjecske felé vonzotta valami a férfit. A büfében szombaton is ógyal- lai Aranyfácánt csapolnak. Ilyenkor nem kell sor végére állni egy korsó sörért. A hét öt munkanapján, a nap minden órájában hosszú sor áll a csapospult előtt. Ezt haszálja ki a Lábatlan, akinek a nagy forgalom és a hosszú várakozási idő állandó sörözési lehetőséget biztosít. Idősebb, féllábú férfi a Lábatlan — a férfi nevezte el őt így —, botra támaszkodva jár, menet közben egyet a botjával, egyet pedig a saját lábával lép. Mint testi fogyatékosnak nem kell sorba állnia sörért. Ezt a Lábatlan úgy hasznosítja, hogy soron kívül kér másoknak bármennyi korsó sört, aztán szolgálata fejében ő is kap belőle. Hála testi hibájának, a Lábatlan annyi sört iszik naponta, amennyit csak akar. A férfi benézett a Fürjecskébe, látta a Lábatlant a csapospult előtt, mellette a Vakember állt a táskájával, de mégsem ők csalták be a férfit, hanem egy sötét ruhás, magas, kalapos ember, aki háttal állt az ajtónak, egyedül egy ivópult előtt. Azonnal látta, hogy csak a Kalapos Sanyo lehet. Azon a komor, esős szombat délutánon gyér számú látogatója volt a büfének, a közönség nem sok látványos szórakozást ígért. De a magányos kalapos ember valóban Sanyo volt, s a férfi nem bánta meg, hogy betért. Évek után másodszor találkozott vele, testi-lelki mivoltában sörözött itt előtte. A kalapja nedves, öltönyén vízcseppek csillogtak, a jelek szerint a várost járta, mielőtt betért a Fürjecskébe. Magányos, keresi a többieket. . . Sörével annak az ivópultnak a másik oldalára állt, amely mellett Sanyó itta a magáét. Megszólítom, határozta el. . . A kalapos ember egy pillanatra ránézett, majd közömbösen elfordult tőle, a Lábatlant figyelte, ahogy a Vakemberrel beszélgetett. Mozdulatában és tekintetében az elutasítás szándékát fedezte fel, s hogy nem kíván másokról tudomást venni, magányt akar.
