Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől III. (regényrészlet)
— Békén? ... — Őszinte fájdalommal felkiáltott. — Miért legyél te nyugodt, ha én halálosan nyugtalan vagyok? Ki vagy te, hogy békét és nyugalmat kívánsz magadnak, míg más halálosan nyugtalan? — Senki nem vagyok... pontosabban, senki vagyok... — A hangja csendes volt, reménytelen. — De most igazán nyugalom kellene ... — Hogy minél pompásabb légvárat építhess! — Nem légvár... Az életünkről akarok beszélni, az igazat mondani. — Az életünkről... — Erőltetett gúnnyal nevetett. — Nem értesz a témádhoz. Mit tudsz te az életünkről, mondd, mit tudsz? ... — Nem tudom — vallotta be —, ahogy így kétségbe vonod, amit mondok és amiben hiszek, magam is elbizonytalanodom. De az előadást akkor is meg kell tartanom, és szégyen lenne, ha nem tudnék rá felkészülni. Ezért kellene a nyugalom. Az asszony erre szó nélkül kiment. Hosszú ideig nem jött be. A férfi utánament, látta, hogy az asszony lefeküdt. Feje búbjáig betakarózott, látszólag aludt. — Ne zongorázz — szólt halkan a férfi a gyerekhez. — Anyu elaludt. — Zongorázz! — kiáltotta az asszony. — Nem alszom ... A gyerek tovább játszott, de nemsokára abbahagyta. Ö is lefeküdt. A férfi betakarta, ■és azt mondta: — Aludj! Aludjatok! Egyedül maradt a dolgozóban, de tudta, hogy azok ketten a másik szobában vannak, talán elalusznak, és ez megnyugtatta. A tárgyak nézik őt: gondolkozz a nemzetiségi lét •értelméről, mondja az antik falióra, és szárazon kattog, ingájának sárga tányérkája fáradhatatlanul lendül egyik holtpontból a másikba. Az ablak mellett a csatornában halkan csevegve csörgedez az esővíz; kinézett az ablakon. Puhán permetez az eső, nedves a járda, az úttesten tócsák csillognak. Ilyenkor bebizonyosodik, hogy az aszfalt nem egyenes, a víz előhozza rajta a rejtett mélyedéseket, kopásokat, árkokat. A tócsák sima felületébe apró lyukakat fúrnak a vízcseppek, melyek azonban azonnal eltűnnek: a lyukak is, a vízcseppek is. Nem bírok gondolkodni a nemzetiségi lét értelmén, mondta magában gúnyosan a férfi, és iróniája egyszerre érintette a témát és önmagát. Körülöttem végre nyugalom, de bennem nagyra nő a nyugtalanság, érzem, ahogy testesedik és mélyül, magam vagyok és mégsem egyedül. Bizonyára azért lettem nyugtalan, mert szeretek sétálni ilyen esőben, ernyőmön álmosan motoznak a vízcseppek, mint mikor a csendes kamrában egér rágcsál, a levegő hűvös, és néha arcomba csap a nedvesség. Nagyon szeretek ilyenkor a városban lenni, semmi nem köt, csupán magammal vagyok, s valahogy erő és biztonság száll meg, szinte kiteljesedem ... Sétálni megyek az esőben, határozta el. Helytelen, hogy most elmégy, olyan ez, mint az árulás, mondta azonnal magának, mint a gyáva megfutamodás ... Mennem kell, bizonygatta magának, gondolatokat gyűjtök az előadásomhoz, felismerek összefüggéseket. Itthon nem gondolkodom, ez a környezet alkalmatlan az elmélyülésre. Az utcán a kőbe épült történelemben járok, a házak az élet folytonosságát jelképezik. Megvárom, míg elalszik az asszony és a gyerek, aztán elmegyek. Meggyőzte magát, hogy tette nem árulás és nem menekülés. Óvatosan tette be maga után az ajtót, hogy fel ne ébressze őket. De az asszony nem aludt, hallotta, hogy elmegy, és azt mondta magában: elment, tudtam, hogy elmegy, menekül... A férfi kinyitotta nagy szürke ernyőjét, az eső úgy sustorgott rajta, ahogy elképzelte. Biztató lehetőségek, gondolta reménykedve, minden a véletlenen múlik, talán kegyes lesz hozzám! A közeli eszpresszóban egy pohár bort ivott. Hatalmas termetű, fiatal nő öntötte a bort nagy barna cserépkorsóból. Piros arca fénylett az izzadságtól. Ilyen lehetett Belus néni fiatal korában, amikor bárhölgy és felszolgáló volt a híres mulatóban. A nő kicsattanó, kerek arcából két vízszintes csík sötétlett közömbösen — zsírpárnák közé szorult két szeme. Karján feszült a fekete szevetter, hátán is erősen kihúzódott a kötött anyag. Súlya elérhette a Belus néni százhúsz kilóját, bár sokkal fiatalabb nála, szenvtelen, mozdulatlan vonású arcuk azonban hasonló; Belus néni mégsem lehetett ilyen hatalmas liatal korában, mert ezzel a súllyal nem láthatta volna el bárnői feladatát. Az eszpresszóban fekete sztereomagnetofon bömbölte az Istambul című világslágert.
