Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől III. (regényrészlet)
A MACSKA FÉL AZ ÜVEGTŐL Duba Gyula A sötét hálószoba megszürkült, a tárgyak lassan értelmes alakot nyertek. A csillár felöl nagy fekete pók mászott az ágyak felett a mennyezeten. Masszív, erős lábú pók, alighanem a csípős fajtából. — Félek tőle — súgta az asszony —, vidd ki a szobából, de ne öld meg. Vigyázz rá, igazán ne öld meg! — Majd hozzátette: — Régen hallottam, hogy pókot ölni szerencsétlenséget jelent... — Pók a lakásban viszont szerencse — vélte a férfi —, már csak azért is jótétemény, mert elfogyasztja a legyeket. Mit tegyek hát vele? — Vidd ki — ismételte élessé vált hangon az asszony. — Látni sem bírom. Utálom, undorodom tőle. És félek ... De ne öld meg semmiképpen! A pók a föld felé igyekezett. Láthatatlan szálon lógott a fejük felett, mint a bűvészek elaltatott szőke partnernői a levegőben, s egyre ereszkedett. A férfi felkelt, újságba fogta a pókot, és kivitte a mellékhelyiségbe. A nyitott ablakon át kidobta a világítóudvarba. — Ne üsd agyon magad — morogta utána —, vigyázz magadra, tudod, hogy nem ölhetlek meg, mert szerencsétlenséget hoznál ránk ... — A pók, mint valami élő fekete sörét, kalimpáló lábakkal kirepült az ablakon. — Fűtenek? — kérdezte ágyából az asszony. Nyakig húzta magára a paplant, csak a szeme és kócos barna haja látszott. A férfi megfogta a csontszínű fűtőtestet, és elhúzta a száját. — Kissé langyos ... Ügy vélem, befűtött... — Ha te úgy véled — hangsúlyozta az asszony —, akkor nem fűtött be. Amit te úgy vélsz, az nincs úgy, nem létezik... — Ellenségeskedés nélkül mondta, mintegy megállapította. — Jobb lenne, ha nem vélnéd, hanem tudnád ... Nyugodtabb lennék, elhiheted . . . — Értelek. — A férfi tréfálni akart, hogy elvegye a beszélgetés élét. — Felénk olyan mondás járta gyerekkoromban, hogy valaki azt hitte, szellentenie kell, és becsinált... — Hát persze ... Felétek mindig gazdagon virágzott a népi hülyeség. — Hangja szenvtelen és száraz. — Nálatok otellót isznak, és emberfeletti emberek teremnek, akiknek minden oké! ... Mindent tudok rólatok. Felétek tejfelt fejnek a tehenektől, és a méhek spanyolviaszt gyűjtenek. A férfi fanyarul mosolygott, és nyugodt maradt. — Örülök, hogy jó kedved van. Melegen sziporkázol. A sziporkáiddal kifűtöd a szobát. De . . . ha akarod, a villanykályhával befűtök, hogy melegebb legyen. — Nem kell... — csattant fel határozottan —, éppen elég házbért fizetek, hogy rendesen fűtsenek. Egyszerű megoldás lenne villanykályhával fűteni. Hatalmas szakértelemmel találod meg mindig a legkönnyebb és legegyszerűbb megoldást. Ebben valóságos bűvész vagy, fiam. Jobban örülnék, ha elintéznéd, hogy fűtsenek. A meleghez jogod van, hát érvényesítsd a jogod! Nézz szembe a tényekkel, és taposd ki a jogaid érvényét, törj magadnak utat a dolgokhoz. Persze, te lebegni szeretsz, könnyen, súlytalanul.. . szállni, ellenállás nélkül, mint a . . . — Hópihék ... — szólt beleegyezően és készségesen, ám kissé ironikusan a férfi — vagy a pitypang apró, pelyhes magvacskái, hogy az emberfeletti emberek világánál maradjunk ... Szállni, mint az ökörnyál az őszi napfényben, melyen apró pók utazik a jövő felé, és nem tudja a kis oktondi, hogy a jövője a tél... — Költő lehetnél, tele vagy szépséggel és magasztossággal. — Az asszony már gúnyolódott. — Tele vagy haszontalan szépséggel, amely csak téged boldogít. A szépség koldusa vagy, fiam ... A határozott tettekre képes férfi helyét elfoglalta benned egy holdkóros széplélek, egy igénytelen senki, akinek egyetlen vágya a kényelem és gondtalanság ... — Ez a hideg szoba túl kényelmes nekem ... — Feszült volt a férfi hangja. Képtelen (Hl) 3
