Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - NAPLÓ - Rákos Péter: Prágai diptychon

dő ez a jelkép, ez a metafora, ez a közismert köteteim? Kivétel nélkül minden esetben ezt kapta válaszul: „To jsi mö zaskočil.” (Most zavarba hoztál.) De, erős- ködtem, nekem ezt el kell döntenem: ezt a háromfélét én nem tudom magyarul egyféleképpen mondani!

Van persze, fogózó a kötetben, nem is egy. Az 1946-os — „végleges” harmadik kiadás borítólapja a Ríp hegyet ábrázolja: azt, melynek csúcsáról Čech ősapa, ha úgy tetszik „a C3eh Árpád” letekintett az ígéret tejjel-mézzel folyandó földjére (be könnyen hivők voltak őseink!). S a Ríp kétségtelenül formázza a sisakot, az én megkérdezettjeim közül olyanok is rávéltek, akik talán nem is látták, vagy ha látták, már elfelejtették az említett ritka kiadást. De az is lehet, hogy csak emlékeztek a megszállás idején keletkezett szép versre, a Kilátás a Rípre (Ríp v ok- né) címűre. Csakhogy a sisak nem a Ríp. Vörösmartyn, Adyn nevelkedett fantáziám másutt kereste a magyarázatot. Felötlött bennem Seifert Ének a szülőföldről (Pí- seň o rodné zemi) című versének két sora: „Halántékod végül beborítja / szülőfölded keserű agyagja.” Hát persze: „Itt élned, halnod kell.” „Ápol s eltakar.” (Vörösmarty.) „Százszor is, végül is.” (Ady.) De gondolhattam volna éppenséggel másra is. „A felleg is sisak.” (I mrak je prilbou, ugyanebben a kötetben.) Hát persze: „Nagy szárnyadat borítsd ránk / virrasztó éji felleg.” (Radnóti.)

Ám mindez tévedés, csupa tévedés.

Az utoljára 1946-ban megjelent teljes kiadásban még ott a mottó, a kötetet bevezető Nyolc nap (Osm dní) című ciklus élén: „Mindegyik katona megtöltötte sisakját földdel, s kiborította a megjelölt helyen.” A régi cseh mondák természetesen Alois Jirásek azonos című könyvére utalnak, s onnan többet is megtudhatunk. Arról az epizódról van szó, amikor Zižka, a legendás s ekkor immár világtalan hadvezér megtért győzelmes magyarországi hadjáratából — a történészek máig is vitatják, vajon csakugyan átlépte-e vagy sem a történeti Magyarország határát. De bárhogyan is történt (elvégre Nagy Lajos hadai se vették be Prágát másutt, mint a Toldi szereimé ben), a legendás hadvezér hazatértében Litomyšl városán keresztül Vysoké Mýtóig érve (a lapalji jegyzet szerint nem messze Nové Hradytól) egy kicsinyég megpihent, s harcosai, a „testvérek”, hogy szeretett vezérüknek némi könnyebbséget szerezzenek, a sok száz — vagy több ezer? — sisaknyi anyagból egy lapos tetejű kis halmot készítettek, ahol Zižka megebédelt és lepihent; azóta is Žižka asztalának (Žižkflv stűl) nevezi e helyet a nép.

A fentebbi adatok zömét Jaroslava Ja- náčkovának, a cseh irodalom egyetemi docensének köszönhetem, aki már csak azért is járt utána a kérdésnek a többieknél szívósabban, mert Jirásek életművének egyik leghivatottabb cseh szakértője: az eredetileg szívességből kíváncsiság lett, a kíváncsiságból tanulság, a tanulságból egy szép és ihletett tanulmány, amely nemcsak újabb igazolása annak, miképpen elegyedik egy költő életművében az egyértelműség és a sejtelmesség, hanem annak is, hogy „korunk nagy lírikusa” az 1937 és 1945 közötti időszakban, amikor — most már így írom — a Sisaknyi agyag című kötetét a cseh történelemmel együtt lélegezve érlelte, „Jirásek korszakos régi cseh mondáit is lapozgatta”.

Zárom soraimat — levélről lévén szó

— abban a reményben, hogy ismét igazolódott: cseh dolgokról szólván magyar dolgokról is szóltam egyszersmind.

Prága, 1984 karácsonyán