Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - NAPLÓ - Rákos Péter: Prágai diptychon

ben. Újságíró Prágában. A legújabb cseh költői generáció tagja: dekorativitásra hajló érzéki lírikus, erős forradalmi lendülettel.” Az ekkoriban és ezután megjelent magyar antológiákból ekkortájt s ezután már nem hiányzott Seifert. A Zádor András érdeméből Budapesten 1959-ben megjelent szépmívű A modern cseh líra kincsesháza c. kazettás kiadásban Jaroslav Seifert is képviselve van egy kis kötettel. Hiszonhét versét — egy kivételével, melyet Illyés Gyula tolmácsolt — Végh György fordította. Hogyan látta őt ekkoriban a kötetet záró glossza szerzője, Zádor András? Többek között ezt olvassuk itt: „Proletár költészetében a munkásosztály sorsát, jobb élet utáni vágyát és forradalmi elszántságát énekli meg, s ünnepli a Szovjetuniót. Átmenetileg a poetizmus irányzatának hatása alá kerül, majd a cseh költészet legnemesebb realista hagyományait (Neruda) követve, de kifejező eszközeinek eredetiségét, újszerűségét megtartva, meghitt hangulatú, finom, melodikus verseket ír. Kerüli a pátoszt, a meglepő képeket, bonyolult összefüggéseket — közvetlen, intim hatásra törekszik.” öt évvel később, Szalatnai Rezső cseh irodalomtörténetében Jaroslav Seifertet mint „szemlélődő” költőt mutatja, akárcsak Zádor, ő is hangsúlyozza Seifert kapcsolatát Wolkerral és Nezvallal, s azt is, hogy „prágai fiú volt, s proletár származás”. Akárcsak Neruda. „Éveken át Apollinaire vezérli, a franciák modorában énekel, jobban mondva szerkeszti, konstruálja verseit. Majd költ forradalmi lírát is, recitatív, retorikus lírát, de nagy költővé akkor válik, amikor őszintesége, Neruda ős Toman ösvényén, spontán érzelmek kifejezéséhez hajlítja... Verse attól szép, hogy határozott az érzelmi közlés dolgában is, s ragyog a forma ötvösmunkája révén... A német megszállás alatt sem hallgat el, remekül megtalálta közölnivalóját, melyet nem húzhat át az idegen hatalom cenzora. Körülnéz Prágán, s elmúlik szorongása. Némán rajzolja a falakat és tornyokat, az eget s a csillagokat, s hallgatja a harangokat a puha szélben. A város beszél, a költő továbbadja a meleg hangot. így születtek a Fénnyel övezett fSvétlem odé- ná, mi »fénybe öltözöttnek« neveztük, 1940) s a Kőhíd (Kamenný most, 1944 — természetesen: a Károly híd) szemléltető Prága-versei, s a Božena Némcovát ünneplő intim líra, a Božena Némcová legyezője (Véjíŕ Boženy Nemcové, 1940). Evvel telelt

át Seifert költészete, a szülőföld nevelő, gerincegyenesltő emlékeinek felvázolásával.” Az ugyancsak Zádor András szerkesztette 1980-as Cseh költők antológiajában (A Kozmosz könyvek A világirodalom gyöngyszemei című sorozatában) is tíz verssel van Seifert képviselve, az életrajzi jegyzet természetszerűen tovább bővíti a pályaképet azzal az információval, hogy Seifert a hatvanas évek végén egy ideig az írószövetség elnöke volt.

Nem ok nélkül való ez a tallózás: az újdonsült cseh Nobel-díjas költőről írt korábbi magyar jellemzések végül is jelzik mindazt, ami a költőben lényegs, kiegészítik, de sohasem érvénytelenítik egymást.

Amiről azonban voltaképpen írni akartam Seiferttel kapcsolatosan, nem holmi általános információ — habár az is elkel ilyen alkalmakkor —, hanem egy kedves és érdekes szellemi kaland, melyet szívesen megosztanék az Irodalmi Szemle olvasóival, már csak azért is, mert nemcsak Seiferttel, hanem anyanyelvűnkkel is kapcsolatos.

Felhívott ugyanis a Nobel-díj odaítélése napján — talán csak néhány órával utána

— egy kedves ismerősöm, akinek hivatali kötelessége volt, hogy mielőbb továbbítsa Budapestre az első cseh Nobel-díjas író életrajzi adatait ős fontosabb verseskötetei címét. Természetesen magyarul. Minthogy abban a pillanatban a véletlen szeszélyéből nem voltak kezem ügyében a fentebb érintett magyar előzmények, rögtönözve kellett „első segélyt” nyújtanom; igen ám, de a fordítás nemcsak közvetít, egyben le is leplez. Mi az, hogy Prilba hliny — Seifert kulcsfontosságú s több változatban megjelent kötetének címe, melyhez nincs is címadó vers? 1937-től, a polgári köztársaság lehanyatlásának naptárilag rögzíthető jelképes napjától kezdődően a második világháború végéig keletkeztek ennek a kötetnek egyes versei, „varázslatosan zengő” szuggesztív címe benne él a cseh versolvasóban, tudomásul véve, hangulatában elsajátítva, a nemzeti megpróbáltatás egyik jelképévé magasztosulva, de hát mi ez? „Az agyagsisak”? „Az agyag sisakja”? avagy netán „Egy sisaknyi agyag”? E sorok írója nem bohemista, s makacs vonakodását attól, hogy bohemisztikai dolgokról szakszerűen tájékoztasson, semmi sem ingathatja meg — így hát mit is tehetett egyebet? Megkérdezte a cseh irodalomtudomány jeles képviselőit, hogyan is érten