Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - NAPLÓ - Rákos Péter: Prágai diptychon
Ekkortájt már Petőfi nevét a cseh munkásosztály is zászlajára írta, s Jan Neruda útban van a híres pályazáró írásig, melyben fejet hajd a cseh munkásosztály első május elsejei felvonulása előtt — a Történetek a régi Prágából ezzel a tárcával zárul. SEIFERT Milyen könnyen, szervesen, szinte önmagától illeszkedik prágai „diptychonom” első részéhez a második: egyetlen pillanatra sem kell elmoccannom Prágától, a „fénybe öltözött”-től (Svétlem odéná) — ez a No- bel-díjas Jaroslav Seifert ama kötetének címe, melyet — ha hű a hír— legkedvesebbjének vallott, amikor a kórházban tudtára adták a kitüntetést. Állj meg, állj meg, pillanat, te drága! IStüj a stűj, máj skladký okamžiku!] — idézhette volna abban a pillanatban abból a kötetből saját szép sorát, hiszen minden bizonnyal drága volt az a pillanat. Állítsuk meg mi is a pillanatot, egy rövid kis eszmefuttatás erejéig. Eleget keseregtünk, mi tagadás, a múltban, magyarok, csehek, szlovákok és mások, miféle elismerés is az, melyben — egyfelől például Babits, Kosztolányi, Illyés vagy Déry, másfelől — például — Čapek, Šrámek, Hora, Nezval vagy Holan sohasem részesedhettek. S akkor még tudatosan csak azokat említem, akik életükben megérhették, hogy a világ, ha kedve tartja, tudomásul vegye őket. Ez a minimum, amit a világ egy közép-európai embertől elvár, mert hogy egy Ady Endre Nobel-díjképes magyar költő, azt senki sem sejthette, amíg élt. Felemlegettük némi szelíd iróniával, hogy mégiscsak többet őr a költő, ha skandináv: lám, a dán Kari Gjellerup 1917-ben, a svéd Erik Axel Karlfeldt 1931- ben mégiscsak célhoz értek, s be jó volna tudnunk, valóban annyival mélyebb és tar- tósabb barázdát vágtak-e a világirodalomban, mint a fent említett közép-európaiak? S ez nem is csak afféle „keleti” zsörtölő- dés; nem is olyan régen, Elias Canetti Nobel-dljas kapcsán, nyugaton hangzottak el ilyesféle kétségek. Egyebeket is felróttak, felróttunk a No- bel-dijnak. Hogy esetleges, hogy szeszélyes, hogy kérészéletű szempontok szerint osztják; nem ritkán azt is, hogy politikai kritériumok alapján döntenek. Mindez nyilvánvalóan igaz is, s nem is lehetne nem igaz. Lázongásunk e felidézése azonban nem ünneprontás, épp ellenkezőleg: ékes bizonysága annak, hogy „mindezzel együtt” a világ legtekintélyesebb, leg- nobilisabb irodalmi díjáról van szó. S amikor Jaroslav Seifertnek, a huszadik századi cseh irodalom kétségtelenül első nagyságrendű csillagának ítélték oda, csak egy szó volt a helyén: megilleti. Mint ahogyan ő maga is szerény öntudattal csak ennyit mondott: hány cseh költő jut ebben a pillanatban az eszembe, akik ugyanígy megérdemelték volna. Ha lett volna ideje vagy kedve alakoskodni, talán azt mondta volna: hány an, akik nálam jobban... De ő precízen s az igazságnak megfelelően éppen csak ennyit mondott: ugyanígy. Méltó ő a méltók között. Egy aggodalmaskodó cseh literátortól, egyébiránt Seifert rajongójától, hallottam ezt a kishitű megjegyzés mit jelent voltaképpen ez az ismeretlen szerző a világnak? S ha most, mint várható, lefordítják, megbírja-e a világhír és világméretűség ekkora terhét? Nos, lehet, hogy vannak univerzálisát*. hazájuk történetének, nyelvük természetnek konkrét jegyeihez és jellegéhez kevésbé tapadó írók. Lehet, hogy a cseh Vladimír Holan, a magyar Füst Milán is ňy.,;_-.k voltak [mindkettejüket — tudomásom szerint — 1966-ban jelölték Nobel-díjra), Babits és Kosztolányi ilyesfélét állítottak Karinthy Frigyesről. De a világ nem ilyen tóriumok alapján fogad vagy nem fogad : írókat, s olykor még kedve is telik abban, hogy a költő általános ideáit a hely és a kor színezte konkrétumokból kényszerül kihámozni. A magyar művelődés hídverői nem vártak Seifert fordításával a Nobel-díjig. Nincs bibliográfiám magyarul megjelent Írásairól, levelemet nem is bibliográfiai célzattal írom, de amit úgy hirtelenében fel tudok nyalábolnl, talán nem érdektelen: a Kassai Munkás már 1922-ben közölt Sei- ferttől — Mácza János fordításában — verseket. A Nyltrán 1937-ben megjelent Szlovenszkói magyar írók antológiája harmadik kötetében (amely teljes egészében cseh és szlovák írók magyarra fordított írásait tartalmazza) Jaroslav Seifert is szerepel egy verssel, az 1934 cíművel, Dénes Endre [azaz Zádor András) fordításában. A jegyzetet Szalatnal Rezső írta hozzá: „Seifert Jaroslav született 1901-
