Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
Megvillant a szeme. — De mi legyen Moškóval? . .. Már évek óta szívja a véremet, mint a pióca. A kisujját se mozdította soha, mégis mindig feleznem kellett vele. Mi történne, ha nem adnék neki semmit? Dolgozik? Nem dolgozik, egyszerű, mint a pofon! Dühösen belerúgott a rozsdavédős dobozba. — Piha! Ezzel meg kenegetheti a tyúkszemét! Mintha rozsdavédővel helyre lehetne hozni az érintkezőkosarakat. És a zárlatokat! Meg az átütött szigetelőanyagokat! Megsimogatott. — Látod, látod... Évekig rád se hederítettek, csupán arra voltál jó, hogy körülhugyozzanak, most meg egyszerre rájöttek, hogy jó üzletet köthetnének általad. Felelőtlen emberek! Fogta a feszítővasat, gyöngéden benyúlt a rugónyalábjaim közé. — Ne félj, kedveském, Palička nem bánt téged, ő az ilyenekkel, mint te vagy, már megélt egyet-mást. Palička nem Moško, se nem Baduüák... A fortély a fő! Máris jobb... Paličkának szava van, itt meg várnak rád az emberek, ők nem tehetnek semmiről ... Meg aztán fizetnek is, én pedig csak egy üzetelő vagyok . .. Palička dolgozott, mint a megszállott, még soha nem láttam embert, akinek olyan fontos lett volna a munkája. Miután beállította a rugókat, felhajtotta a vázat. — Csupa rozsda! ... Egy kicsit fájni fog, de valamit csak kibírunk . .. Elvégre férfiak vagyunk, és otthon különben se vár ránk senki... Az üres szobába hazamenni... ó, Eva, Éva, ha legalább egyetlen lehetőséget adtál volna nekem! Térden állva! A tenyeremen! ... Az óra elütötte a négyet. A szerelő megtörölgette a kezét egy rongydarabban, fölugrott a székre, és csavart egyet a főbiztosítékon. Éreztem, ahogy szétáramlik bennem az élet. Palička megtartotta a szavát. Nem egészen három hete üzemeltem, mikor a háta mögött megjelent Moško. Csendben jött, és lerítt róla, hogy égbekiáltó sérelem érte. — Itt van, Palička? Egész nap magát keresem! — mondta tompán, kezét végighúzta a védőburkolaton, és bepiszkította az ujjait. — A jelek szerint ... a jutalmat már felvette. — Felvettem — felelte nyugodtan a szerelő. — No és? Nincs semmi mondanivalója számomra? — Nincsen. — Alighanem tréfál. — Nagyon is komolyan gondolom. — Akkor hát a részemet nem adja ide. — Nem bizony. — Szabadna tudnom, miért? — Mert nem dolgozott érte. — Hát jó. Ahogy gondolja. Csak aztán meg ne bánja. — Fenyegetőzik? — Nem, csak figyelmeztetem. Akadnak még más szerelők is, és azok... — Azok mind a tíz ujjukat megnyalják. És örömest kifizetik magának a kétharmadát is, mint például Boš. — Igen, Boš! De maga . .. maga valahogy nagyon büszke lett, nagyon is fenn hordja az orrát, de vigyázzon! Nehogy megbotoljon ... A szerelő fölemelte a kezét, és szétnyitotta barna vonalkákkal sűrűn telerajzolt ujjait. — Kitalálja, mitől vannak ezek? — Nincs joga nekem kérdéseket föltenni! — Moško fulladozott a méregtől. — A kérdések föltevésére mi vagyunk itt! — Nem azért, csak kitalálja-e? — ismételte meg a szerelő, és amikor Moško hallgatott, így szólt: — Ez a forrasztópáka nyoma, az az öt év, amíg kint állt a központ a csorgó alatt, az van itt a tenyerembe írva. Moško szó nélkül megfordult. Utána sokáig nem láttam Paličkát. Eltelt néhány hét, és az ember, aki egy reggel megállt mellettem, csupa lelkesedés,
