Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
harsány optimizmus volt. Finomkodva gesztikulált, a jelenlevők ingéről leszedegette a cérnaszálakat, hajlongott, akár egy pincér, és be nem állt a szája: — Nos, asszonyom, hogy megy a munka? Azt mondja, nem tud kapcsolni? Mindenkinek segítünk, mindent megjavítunk! Ez a jelfogó itt valahogy ferdén áll, és látta tegnap a televízióban azt a filmet, micsoda film volt, szóval azt mondja, hogy képtelen kapcsolni, de voltaképpen kinek a hibája ez, tisztelt asszonyom, tán csak nem az enyém? De semmi, tüstént megjavítjuk, csak egy kicsit szemügyre vesszük, és máris meglesz, ó, asszonyom, csak ne féljen, és egyébként hogy van? Látom, hogy nagyszerűen, igen, igen, minden a legnagyobb rendben, hát a férje és a gyerekek? Szót fogadnak, feltehetően valamelyi csappantyú esett ki, igen, a csappantyú lesz az. Hol vannak azok a csappantyúk, asszonyom? — Miféle csappantyúk? — kérdezte a telefonkezelő lány. — Miféle csappantyúk, miféle csappantyúk! Ű jaj, asszonyom, amint látom, magával nem lehet együttműködni. Maga nem tudja, mik azok a csappantyúk? Hát, asszonyom, akkor magával baj van, ezt el kell magyaráznom, miféle telefonkezelő maga? Hiszen a csappantyúk azok az izék, érti, végtére is elég világosan beszélek. Ügy bizony, asszonyom, de ne féljen, minden menni fog. Nem igaz, asszonyom? Asszonyom, és volt vasárnap moziban, kitűnő filmet játszottak, ugye, helyes, asszonyom, jó, asszonyom, kitűnő, asszonyom. Nagyszerű, asszonyom! A szószátyár idegen benyúlt a táskájába, kivett egy kombinált fogót, és meglóbálta a levegőben. — Úgy bizony, asszonyom, és most figyelem, most jön a java, most megjavítjuk a hibát. De hol lehet, igen, itt van, ez az érintkezés valahogy nem tetszik nekünk, így ni. És kész! Hirtelen megragadta néhány érintkezőmet, és könyörtelenül behajlította őket. — Nos, asszonyom, működik? — Nem működik — felelte Vilma paprikavörösen. Ahogy lenyomta a kapcsológombot, néhány jelfogó ütemes mozgásba kezdett, meghúzott, majd elengedett, zárva és nyitva az érintkezőket; az egész egy varrógép működésére emlékeztetett. — Mi történt, asszonyom, mit tett vele? — kérdezte szemrehányóan a szerelő, és .mellette termett. — Mit kellett volna tennem? — nyelvelt vissza Vilma. — Lenyomtam a kettest, mint rendesen. — De valahogy keményen nyomta le! Azt érzéssel kell ám, így ni! Ű jaj, asszonyom, ó jaj. Akkor ez megint egy újabb rendellenesség lesz, hiába, nincs mit tenni, ki kell bírnia vele így, én most már nem érek rá, nekem mennem kell. Az én szolgálataimra másutt is várnak, asszonyom, nekem már nincs időm! Vilma elállta előtte az utat. — Csak nem akarja így hagyni?! A központra szükségem van! Rengeteg a dolgom, nem engedhetem meg magamnak, hogy irodáról irodára futkározzak! — De mit akar tulajdonképpen? Mi nem foglalkozhatunk csak magukkal! A mi kezünkre további száz vállalat vár, és nem tehetek róla, hogy Palička nem törődött vele! — Hogy Palička nem törődött vele?! — Ki más, asszonyom, tán én?! — Hát tudja mit, maga senkiházi?! Maga azokkal a kombinált fogóival Paličkának .a bokájáig se ér fel! — Ez már sértés! És én ... én nem hagyom magam sértegetni! Nekem öt gyerekem van, nekem vigyáznom kell magamra! — Magának van öt gyereke? Ugyan mikor szülte őket? Az idegen levegő után kapott. — Mit.. . mit merészel! Hát ez már mindennek a teteje, gúnyt űzni az apaságomból! Ez inzultus, ezt nem hagyom annyiban, erről valahol még beszélünk! Panaszt teszek! — Én teszek panaszt! Küldje ide Paličkát! — Palička nem jöhet! Éppen fegyelmi eljárás folyik ellene! — Nagyvállalat vagyunk, szükségünk van a telefonközpontra! Küldje ide őt! — Micsoda? Maga olyan emberért könyörög, aki eltulajdonított tíz jelfogót?! Vilma az asztalra csapott az öklével.
