Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől II. (regényrészlet)
a lakók, akik bármelyik napszakban könnyű sétára indultak a Duna-parton, lépten- nyomon Bažo úrba ütköztek, aki aktatáskával a hóna alatt, magában mormogva rója a sétányt, mint egy megszállott, vagy a járókelőket szemlélve valamelyik pádon üldögél. Néhány év múltán a kicsi sovány asszony leányt szült Bažo úrnak, aki viszont fiút várt, asszonyát hálátlannak nevezte, és csalódásában verni kezdte. Az asszonyka viszont tehetetlenségében hízni kezdett, és rövid időn belül olyan lett, mint egy golyóbis. Bažo úr portréjának a teljessége érdekében el kell még mondani, hogy magyaros hangsúllyal beszélt, öblös hangon és kezdetlegesen, valami csodálatos keveréknyelven, melybe a szlovák és magyar szavak közé kificamított latin szavakat kevert. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a feleségével, aki jellegzetes hegyentúli tájnyelvet beszélt, egész életükben nem értették meg tökéletesen egymást. Bažoék után, mint egy elgondolkoztató jelenés, megjelent az udvarban a csinos arcú, izmos testű utcanő, és bejárta a lépcsőházakat. Rövid idő múlva kinézett az egyik földszinti ablakon, menyecskésen bekötött fejjel. Már takarította a szoba-konyhás lakást. Alig tellett bele egy hét, amikor a másik épületszárny lakói történeteket indítottak útnak arról, mit látnak esténként, kora hajnalokon, de napközben is, az új lakónál. Az izmos hölgynek még nem tellett függönyre, különféle korú és állapotú látogatói révén éppen azon volt, hogy a berendezéshez szükséges pénzt megkeresse. A lakókat éppen ezek a jelenetek háborították fel, melyek révén az új lakó igyekezett megalapozni új életét. Szerencsére az áldatlan állapotok nem tartottak sokáig, egyrészt a nő rövidesen függönyt tett az ablakokra, másrészt viszont a ház arra figyelt fel, hogy az udvaron lassanként megszűnik a jövés-menés, és a földszinti lakás ablakából egyre gyakrabban látnak kinézni egy középkorú, hivatalnok külsejű férfit. Aztán a férfi tartósan a lakásban maradt, és a szőke hölgyet már csak nagy ritkán látták más férfival. Olyankor is az utcán és ittasan, amint zokogva egyenként búcsúzik régi szerelmeitől. Majd fiuk született, és a hölgy példás anya és szorgos háziasszony lett, előbb Bažoné, később Bala- bánné barátnője, minden tiszteletet megérdemlő mintafeleség. Belus néni és Tomás bácsi télen költöztek a házba. Egy demokrata párti kishivatalnok lakásába költöztek, aki fontos közéleti tisztséget kapott és hozzá négyszobás lakást a villanegyedben. Az asszony — régen volt — lenézett az udvarra, és a hóban egy kopott bundás, prémsapkás tömeget látott, amely úgy mozgott, mintha gurulna. A szőke utcanő a lépcsőház ajtajában állva, nagy hangon így üdvözölte: „Szervusz, Málcsi! Hol fogtad ezt a vén obsitost?” Belus néni volt a bundás tömeg. Nyugodt, rendreutasító hangon így válaszolt: „Férjhez mentem, Bocska, ne erőltesd az ismeretséget. Az uram nyugdíjas katonatiszt.” Tomás bácsin valóban kopott katonaköpeny volt, de báránybőr kucsmát hordott, pantallós lábán pedig szívós bányászbakancsot. A szőke nő nem látott rajta rangjelzést, de Belus néni hangjában megérezte az elutasítást, és tisztességesen viselkedett, ő tudja, miért. Halkan, magában mondta: biz’ isten szép pár a Málcsi meg a tábornok úr! Belus néni akkor huszonhét éves, piros arcú asszony volt. Egyszerű és szókimondó teremtésként mutatkozott be a ház lakói előtt. A szőke nő már másnap elmondta Bažonénak, hogy a háború alatt Belus néni bárhölgy és felszolgáló volt egy híres lokálban, ahová ő is szívesen járt. Ez így lehetett igaz, mert néhány nap múlva a két asszony rettenetesen összeveszett az udvaron, kölcsönösen lekurvázták, és azután következtesen asszonyságnak szólították egymást. Ha igaz volt is Belus néni bárhölgyi szereplése, rövid ideig tarthatott, mert később az asszonynak arról mesélt, hogy magányos, öreg úrihölgyeket gondozott. Egyet még azután is, hogy a házba költözött, s amikor a koros asszony meghalt, képeket, szőnyegeket s talán ékszereket is örökölt tőle. Tomáš bácsi fiatal korában légionárius volt Oroszországban, a csehszlovák hadseregben, az első köztársaság idején hivatalszolga a városházán, a szlovák állam alatt pedig ellenőr lett, de nem sokra vitte. „Élhetetlen ember, pedig Oroszországban nagy harcos volt — mondta Belus néni az asszonynak. — De én jól megvagyok vele, mert csendes, nyugodt természetű, a pipáján kívül nincs más szenvedélye, naphosszat hallgat, nem zavar.” Azért Tomás bácsinak volt még egy szenvedélye, a kalapja. Állandóan kalapban járt, csak télen cserélte fel a kalapot kucsmára. Viharvert kajla kalapját a legforróbb nyárban sem tette le fejéről, a rossz nyelvek szerint azért, mert teljesen kopasz volt. Aztán megvették a varrógépet, és az ablakon át látható szobakép évtizedek óta jellemző látványa a lakásnak; a piros arcú asszony a gép fölé hajol, elmosódó tárcsává olvadva forog a csillogó lendkerék, és a gép szárazon zakatolva eszi a ruhaanyagokat.
