Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől II. (regényrészlet)
2 — Balabánék? — kérdezte később a férfi. — Balabánék már a házban laktak, az első emeleten, de a Terebélyes Berta még nem jött fel vidékről. Negyvenöt májusában az udvar földszinti lakásaiból kivezették az utolsó lovakat. Elment a katonaság, a lakások felszabadultak. Akkor a Váralja népe megindult a város felé. Hullámokban jöttek, fokozatosan. Üres lakásokat kerestek. A Zuckermandel sötét, középkori házaiból, a Zsidó utcából és a várfalba épített penészszagú, nedves lyukakból felkerekedtek a lakók, hogy bevegyék a várost. Mintha a történelem erői feloldották volna a külvárosok népének kötöttségét. Azokban az években népvándorlás indult a középkor nyomorából és homályából a fény felé. A polgárságtól távoleső vad külvárosokból, rossz hírű perifériákról tömegek indultak a rendezettség, kultúráltság, emberibb körülmények felé. Ilyen történelmi metamorfózison még nem esett át a város. Nem is védekezett, megadta magát, jelezve, hogy érzi, új történelem kezdődik. Elfogadta az idő változását és irányvételét. Nem feledte és tovább őrizte emlékeit, de közben készségesen kitárulkozott a holnap elébe. A szűk, öreg utcák, sötét kapualjak és hideg szobák sorra elnéptelenedtek, bomlani kezdtek a falak, a cserépfedelek kilyukadtak. A középkori házak között, melyeket a közeledő ellenség leghamarabb meghódított és feldúlt, limlomot, szemetet és öreg papírdarabokat kezdett kergetni a szél. A városban sok ház maradt üresen az elhurcolt zsidók és kilakoltatott németek után. A házak padlóit szemét borította, a lakások kihűltek. A népvándorlás nemcsak a Váraljára és a külvárosokra szorítkozott, hanem a jómódú utcákra és a villanegyedekre is. A történelem ítélőszéke nagy határozottsággal készítette elő és vitte véghez az új népi elrendeződést. Az öreg ház hátsó traktusában három lakás maradt üresen a németek után. Röviddel azután a magyaroknak is el kellett hagyniuk házukat. Sokan elhagyták az országot, mások maradtak, majd az idő múltával visszakerültek a városba. A népvándorlás nem volt oktalan és indokolatlan. A történelem új erői feldúlták a régi rendet, felszabaduló, nyers érdekek törtek fel az idő mélyéről, hogy alapjaiban megváltoztassák a várost, és más életformát, új értékrendet teremtsenek. A népvándorláson belül nemcsak a Váralja és a külvárosok népe kerekedett fel, hanem a vidék is megmozdult. A távoli hegyekből és közeli kisvárosokból sokan érkeztek a városba, hogy új életet kezdjenek. Jöttek a síkságról is, menekülők, vállalkozó szellemű kalandorok, dolgos munkások és semmirekellő haszonlesők, céltudatos tervezők és céltalan álmodok. Szenvedély, igazságérzet, erő és akarat, vagy mohóság, kapzsiság, lelkiismeretlen szerzésvágy és a rablóösztön hullámai sodorták őket, mint évszázadok során a megáradt Duna fellázadt víztömegei a romboló jégtáblákat, a messzekidöntött fatörzseket, állati tetemeket, hulladékot és szemetet. A véletlen — mely az asszonynak gondot okoz — úgy hozta, hogy a házba a népvándorlás legérdekesebb, már-már egzotikus példányai kerültek. Kézenfekvő okból és érthetően: az udvari lakások kicsik, sötétek és hidegek, ritkán éri ablakaikat napfény. Szeptember végén furcsa, görbe lábú férfi jött be a ház kapuján. A vállán hosszú nyelű seprűt vitt, megállt az udvar közepén, és seprűjével az emeletek felé mutatott. — Ott fenn... ott laknak a burzsujok, élik világukat. Nemsokára leszámolunk velük. Apró, sovány asszony jött vele. A jobboldali szárny első emeletére költöztek. A férfi söprűjét az ajtó elé állította, mint fontos jelzést a világ számára, családi címert. A házban rövidesen mindent tudtak róluk. Távoli, vidéki kolostorból jöttek, ahol a férfi háziszolga, az asszony mindenes volt. Otthagyták az elbizonytalanodott szerzeteseket, összeházasodtak, és a házban kezdtek új életet. A férfi idővel a köztisztasági vállalatnál keresett pénzből kámzsaszerű öltözéket varratott magának, ezt viselte ünnepnapokon. Később, amikor a rendházakat és a szent atyákat különféle rendszabályok és megszorítások érték, Bažo úr, az utcaseprő eltette lebernyegét, lángoló vörös melegítőt vásárolt s hozzá fehér tornacipőt. Fekete bőr aktatáskát hordott magával, mellyel minden szombaton és vasárnap titokzatos utakra indult Bažo úr, s csak este tért haza. Az udvarba lépve, kérdezés nélkül, nagy hangon elmesélte az ott-tartózkodóknak, hogy hát végén egy fontos városi intézményben dolgozik mint hivatalnok, és szigorúan bizalmas ügyeket intéz. Ezekről az ügyekről a házban soha senki semmit nem tudott meg. Ellenben azok
