Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől II. (regényrészlet)

Apu jó barátja, Kelecsényi bácsi kezelte. Már nem köhögött, másnap gyógyultan vártuk haza. Nagyon vártuk, úgy éreztük, végtelenül régóta nincs velünk, s bár naponta meglátogattuk, nagyon hiányzott. Mindnyájan szerettük anyut, jó volt, finom lelkű és odaadó. Hazatérése napján, hajnalban felébredtem. Nyár volt, éppen csak szürkült, négy óra sem lehetett még. Éreztem, hogy valami történt, valami szörnyű dolog történt. De ezt nem egy határozatlan belső hang súgta, amit én akkor éreztem, az maga volt a bizonyosság. Mi történt, hol és mi történhetett, hogy úgy félek, olyan rettenetesen? Nem is sejtem, nem tudhatom, de érzem, hogy valami szörnyű dolog történt velünk. S akkor egyszerre belém vágott, mint a kés: anyu meghalt! Olyan szörnyű erősen és élesen hasított belém a váratlan és iszonyatos felismerés, hogy ösztönösen hangosan is felkiáltottam: meghalt anyu! Aludj nyugodtan, csititott apám, anyu rendben van, hazavárjuk, ma gyógyultan jön haza! Anyu meghalt, zokogtam. Rettenetes érzés volt biztosan tudnom, hogy igazam van. Magamra kapkodtam a ruháimat, nem tudom, hogyan öltöztem fel. Vasárnap reggel volt, éppen indultak az első villamosok. Alig volt utasuk, néhány elkésett, hazafelé igyekvő éjszakázó. Csodálkozva és értetlenül néztek, hogy egész úton zokogok, és egyre hajtogatom, mint egy eszeveszett megszállott: anyu meghalt, biztosan meghalt anyu! — Én a helyedben azt gondoltam volna, mondta később magában a férfi, hogy biztosan nem halt meg, hülyeség az egész, idegmegterheltség és hallucinációk, úgysem igaz... — Igaz volt — folytatta rövid szünet után az asszony, az emlékezés megállította néhány pillanatra a szavát —, rohantam a lépcsőkön a szobája felé, és már messziről láttam, hogy ágynemű van kitéve az ajtaja elé. Az ő ágya, ordított bennem egy hang, anyu ágya, tudom, hogy az övé!... Az volt, őt nem találtam a szobában, nem sokkal azelőtt halt meg, s már elvitték. Akkor halt meg, amikor a nagy félelemre felébredtem, de ki indította el a félelmet és hogyan, miért talált meg éppen engem? Nem emlékszem, hogyan kerültem haza. Nem sírtam, tompa voltam, érzéketlen, mint aki nem él, maga is halott, csak látszat, hogy néz, mozog, jár és lélegzik, mintha élne. De bensőjében halott. Azóta értem, mit jelent a szó: élőhalott. Olyan lényt, amilyen én voltam. Az ablakba könyököltem, és az utcát néztem. A nap már erősen, melegen sütött, minden tisztán ragyogott, az embereket mintha csillogó fényekkel vonták volna be. A villamosok vidáman csengettek, a dómban korai misére harangoztak, és a mély zúgás méltóságosan és örömtelin ért hozzám. Az emberek siettek, minden ember sietett valahová.

Hová mennek, kérdeztem magamtól. Hogyan lehetséges, hogy úgy járnak-kelnek, mintha semmi sem történt volna? Miért nem állnak meg, miért nem bújnak el házaikba, hogy önmagukba nézve kétségbeessenek? Miért járnak a villamosok? Mi történik itt? Micsoda rettenetes ámítás vagy felelőtlenség ez? Majd két nappal később, amikor anyu nyitott koporsója mellett álltam, és a lábát néztem. Nagyon szép lába volt, s én azt gondoltam: nem lehet, ilyen szép lábakat nem szabad eltemetni, ez valami szörnyű félreértés, ez nem lehet igaz ... A tények győztek meg róla, hogy minden igaz, a valóság akkor legyőzte akaratomat, vágyaimat, tehetetlennek éreztem magam vele szemben. Azóta ismerem a félelmet. A nyomomban jár állandóan, követ, és én ezt tudom...

Apu egy évvel élte túl őt. Akkor is nyár volt, aratás utáni meleg idő. Szabadtéri moziban voltunk a bárban. Amerikai filmet játszottak, hét fivérről szólt, mind a heíen repülők voltak és elvesztek a háborúban. Szép film volt, megható és felemelő, mélyen emberi. Apu máshol ült, mint én. Előadás közben megszólalt a hangszóró, apu nevét mondta, s hogy kérik a hozzátartozóit. Rohantam a vetítőfülkéhez. Apu a füvön feküdt, szeme lezárva. Csukott szemmel nézte az eget. Előadás közben apukámat szívinfarktus érte. Azóta is gondolkodom rajta, a film melyik jelenete hatott rá? Vagy egyik sem, a véletlen tette, hogy meghalt, a kiszámíthatatlan végzet, melynek nincs külső jele, előzménye, és ami után a semmi következik?

így ismertem meg a félelmet. Akkor fog el, amikor sejteni kezdem vagy megérzem, hogy elveszítek valakit. Amikor valami megsemmisül bennem, ami az enyém! Azóta ismerem a szorongást is, a bizonytalanság érzése kétségbeejt. Azóta vágyom a bizion- ságot, az állandóságot, az igazság fölényének és érvényesülésének megnyugtató állapotát. Állandóan a félelem ellen küzdők, és vágyom a bizonyosságot. Ez vagyok én. ha ismerni akarsz ...