Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)
íiért, Palotai Boris, Sándor Imre és Tamás Mihály novellákat írtak és nem elbeszéléseket. Egri Viktor legkiforrottabb írását egy novella jelzi (Kamba és az arany), és az sem lehet véletlen, hogy (...) Sellyei József (...) a novellában izmosodott íróvá" A novellaírás terén — ahogy az már az előbbiekből is kitűnt — mindenekelőtt Darkó István, Tamás Mihály és Egri Viktor munkássága emelkedett ki. Magától értetődő, hogy a nemzedék legnagyobb és legszörnyűbb élménye, a világháborús megpróbáltatások fogalmazódtak meg elsősorban (Tamás Mihály: Találkozás a faluval, Darkó István: A hóhér, Egri Viktor: Madelaine, Sebesi Ernő: A gyáva hős). Tamás Mihály az elsők közé tartozott, aki a megváltozott körülmények ábrázolására is vállalkozott ,/Találkozás a faluval). Ugyanezt a témát vállalja Szombathy Viktor egyik novellája (Egy nemzedék sodródni kezd), kisvárosi környezetbe ágyazva mondanivalóját. A parasztság kiszolgáltatott helyzetét, a földreformból való tudatos mellőzésüket és a törpebirtokok fokozatos elszegényedését azok az írók írták meg, akik a „valóságirodalom” eszméit vállalva alkottak. Olyan alkotások, mint Sellyei József (Lósorozás Gádoroson) vagy Morvay Gyula (Állatok halála) novellái utalnak erre. Ezt a témakört tágította Darkó István (Szlovenszkói vásár), Dömötör Teréz (Városban), Tamás Mihály (József, a kubikos) és mások. A társadalmi körképet teljessé tevő alkotások közt említhetjük Darkó István (Áll a bál; Görögtűz), N. Jaczkó Olga (A megátalkodott), Palotai Boris (Ébredés), Tamás Mihály (Csuka Flórián; Szüreti bál) nagyhatású novelláit. A novella kiválóan alkalmas volt arra, hogy az érzelmi élet problémáit, konfliktusait, visszásságait ábrázolja. Természetes tehát, hogy ez a témakör a két világháború közötti csehszlovákiai magyar prózairodalomból sem hiányozhatott. A két háború közötti kisprózában az egy hazában élő népekkel való kapcsolatok dokumentumai is megtalálhatók. Szlovák környezetben Darkó István (Faun a Magurán) és Szenes Piroska (Szerelmi történet) a legotthonosabb, a kárpátaljaiban N. Jaczkó Olga (Juhászhistória), a cseh környezetben pedig Darkó István (Madarak rokona) és Szombathy Viktor (az Én kedves népem című kötet történetei). Talán az sem volt véletlen, hogy a proletárdiktatúra hónapjait és a magyar Vörös Hadsereg északi hadjáratát nem örökítették meg irodalmunkban. A harmincas években (Az Űt hasábjain) visszaemlékezések formájában próbálta Fábry a hiányt pótolni. Ezeknek az írásoknak azonban elsősorban dokumentumirodalmi jellegük van. Novellairodalmunk felnevelkedésében hasznos fogódzót jelentett a mikszáthi örökség, valamint Móricz és részben Krúdy és a népi írók (Illyés, Nagy Lajos) munkássága, továbbá az az ösztönzés, melyet az erdélyi Tamási Áron adott. A két világháború közötti novellairodalom java termését a Turczel Lajos válogatásában megjelent Örökség (1968) és a Szlovenszkói vásár (1983) című antológia mutatja be az olvasóknak. „Razmusseni sors” volt az író élete, az élet jéghegyeivel és reménytelenségeivel kellett megküzdenie. Az írásnak azonban missziója volt, mert úgy tudták, az irodalom az egyedüli tükrözője a magyarság életerejének. A húszéves irodalmi fejlődés versben, prózában leírt dokumentumai ha nem is kiemelkedő alkotások, kimagasló művészi dokumentumok, mindenképpen példázatai annak az élni akarásnak és a czociális haladásba vetett hitnek, amely a két világháború közötti magyar szellemi életet jellemezte. Az élni akarás és a szociális igazságosság igéit azok a baloldali írók és esztéták vállalták és visszhangozták, akik a „változni és változtatni” küldetés lényegét felismerték. Ez nem a tiszta irodalom osváti eszménye, de nem is az álforradalmiság görögtüze. A szolgálat elvét valló írók állásfoglalása volt, mely a belső szükséglet igényeit éppúgy kifejezte, mint a kisebbségi sors vállalásán túlmutató emberi és társadalmi törekvéseket. Az életet keresték az irodalomban, a valóság, az érzések és a szenvedések igazságát akarták világgá kiáltani. A SZOCIALIZMUS VONZÁSÁBAN (A szocialista és munkásirodalom kezdetei) A szocializmus eszméjének hirdetői közé a csehszlovákiai magyar irodalomban azok az emigránsok tartoztak, akiket a Tanácsköztársaság bukása után az ellenforra
