Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)
dalml rendszer elüldözött hazájukból. Később ezekhez olyan személyiségek csatlakoztak, mint Fábry Zoltán, Forbáth Imre és mások. Amikor szocialista irodalomról beszélünk, nyilvánvaló, hogy egy eszmei-politikai fogalomnak az irodalommal való kapcsolatáról van szó. Ez nem jelent egyetlen stílusirányt, hanem azokat a műveket és alkotókat soroljuk ide, akik azonos osztályérdekek hordozói és azonos világ- szemlélet kifejezői voltak. A szocialista irodalom fogalma alatt az irodalomfelfogás nem a munka témájú műveket érti (hisz ezek más indítékból is születhettek), s nem is a munkásszármazású írók műveit. A két világháború közötti években egyébként is sok mozgalom viselte a „szocialista” elnevezést, köztük a szociáldemokrata párt köré tömörült írói csoportosulások is. Módot adott erre az a tény is, hogy a kommunista párt Csehszlovákiában törvényesen működhetett. Az irodalmi jelenségek azonban eleve differenciálódtak, ezzel magyarázható, hogy a „szocialista” jelzőt a marxista eszmeiséget névlegesen vállaló kispolgári ideológiai és álradikalista áramlatok is a magukénak vallották. „A forradalmi szocialista irodalom történetét úgy kell felfognunk — állapította meg Szabolcsi Miklós egyik tanulmányában —, mint egy eszme, egy ideológia hatása alatt született művek történetét”. A gondolatot Király István megállapítása úgy pontosította, hogy a szocialista irodalom története alatt elsősorban a forradalmi munkásmozgalom közvetlen hatása alatt született művek, a kommunista eszmeiség jegyeit magukon viselő művek értendők. Ezek az alkotók pályájuk során vagy összeforrtak a munkás- mozgalommal, vagy a párttal való találkozásuk eleve megszabta további alkotói programjukat, életútjukat. A magyar forradalmi szocialista irodalom gyökerei Ady Endre plebejus forradalmi költészetéhez vezetnek. A magyar szocialista irodalom megszületését azonban 1919, a Magyar Tanácsköztáraság megalakulása és a haladó magyar íróknak a Tanácsköztársaság eszméjéhez való felzárkózása jelentette. 1919 után a magyar forradalmi szocialista irodalom két ágra szakadt. Az egyik emigrációba kényszerült s létrehozta a maga központjait (Bécsben, Berlinben, Pozsonyban, Kassán, Kolozsvárott, Párizsban, Moszkvában stb.), a másik az ellenforradalmi rendszer körülményei között kereste a kibontakozást, s elszigetelt kísérletek után 1926-tól fokozatosan magára talált. A folyamatot az emigránsok egy részének hazatérése is erősítette. A szocialista irodalom új korszakának kezdete a harmincas évek elejére tehető (1933—34). A fordulatot a realizmus, a szocialista realizmus győzelme felé az izmusok maradványai elleni harc és a RAPP túlzásait felszámoló 1932-es párthatározat, illetve a Komintern VII. kongresszusa jelentette. A népfrontpolitika világszerte új lendületet adott a forradalmi szocialista irodalom fejlődésének, s ez éreztette hatását a csehszlovákiai magyar irodalomban is. A szocialista irodalom úttörői között tartjuk számon az emigráns Barta Lajos csehszlovákiai tevékenységét, irodalom;zervező munkáját. Ehhez az irányzathoz tartozik Morvay Gyula, Sellyei József, Dömötör Teréz, továbbá a legtehetségesebb munkásíró, a munkásszínjátszás szervezője, Háber Zoltán. Ilku Pál szocialista szellemű ifjúsági műveivel vált ismertté. Megbecsült alakja volt a két világháború közötti csehszlovákiai magyar prózairodalomnak Szucsich Mária is. A munkás-, paraszt- és a dolgozó tömegek valóságos életének bemutatása volt a szocialista és kommunista sajtó célkitűzése a harmincas évek elején. Mindenekelőtt Az Út vállalta a munkásirodalom felkarolását, azzal a céllal, hogy „saját viszonyaiból okosodjék, saját jussára ébredjen minden hasonló sorsú olvasó.” A szocialista eszméknek elkötelezett, vagy azok igazságát érző, kereső írók művei közül azonban kevés állta ki az idő próbáját. Nem a sematizmus a fő hibája ezeknek a műveknek, hisz ez a fogalom csak később alakult ki, ahogy a „szocialista kortanítás” szempontjai is később váltak kizárólagosakká. Nem is valósághűségükkel, életközelségükkel van baj... Művészi kifejező erejük fogyatékossága miatt váltak elsősorban kordokumentummá, múlttá, emlékké és kevésbé — irodalommá. Függetlenül attól, hogy megjelenésük idején politikai tettnek számítottak és esztétikai megméretés nélkül váltak példává, mintává.
