Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - KRITIKA - Zeman László: Megfelel tét ések és korrespondönciák

súlyos daktilusok szaporázásával visszaadó fordítást, a Hiszekegynek és a Két nővérnek (ez utóbbi a „mélyszerkezetében” felsejlő alapformára vezetve vissza) disztichonos, az anapesztikus-daktilusos Mozgófényképnek inkább a globálisabb, mondatfonetikai, azaz intonációs szinten megvalósuló, vagy más verseknél az átkötéseknek és a rímelésnek az eredetivel egyező leképezését figyeljük meg. Az alkalmazott versnyelv választékosságával és bizonyos fokú poétizmusával a kortársi cseh lírafordítási gyakorlatnak

— esetünkben a babitsi mlvesség jelzéseként is felfogható — mintáihoz igazodik, amelyekben természetszerűleg foglaltatik benne a generációs nyelvi-poétikai közelítés. A fordításban jelentkező nyelvi és poétikai átlagolás — ez az eredetihez viszonyítva olykor a visszafogottság érzetét kelti — az átköltésnek-adaptálásnak tulajdonképpen úgyszintén a közelítés jegyében ható velejárója; s a közvetlen nyelvi kapcsolat hiánya a fordítói eljárásban e tekintetben talán egyfajta előnyt is jelenthet. A vázoltak dokumentálásaként utalhatunk az Egy szomorú dalnak Babits formai pazarlását mérséklő, sőt redukáló fordítására, amely ilyeténképpen mintha František Halas költészetét időzné — tipológiai értelemben (s a halasi hangvételt fedezhetjük fel az Olyan az életünk és a Ha' nem vagy ellenállás... tolmácsolásában is, az ilynemű tematikus rokoníthatóságtól sem függetlenül).

Az átlagolást és egyszerűsítési mint a transzlációs eltolódás5 egyik válfaját említve, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Babits Mihály költészetének a közvetlen, a köz- nyelvi-beszéltnyelvi szólásmód, a népköltészeti és a dalszerű egyszerűség ugyancsak eszköze,6 mindez azonban lírájában vagy a közvetlen, vagy a tágabban értelmezett szövegkörnyezet által átértékelődik. Illetve ezek az elemek lírai mívességének, amelynek indítékai és csatornái a „klasszikus álmoktól” a modern poétikai kísérletezésig,7 szólásmódjában-kifejezésanyagában „a süket Istenét!”-től a „logisch nacht”-ig, motívum- kincsében a Sunt lacrimae rerum-tól a kolportázsregények sorozatgyártásos romantikájáig szinte minden lehetőséget felölelnek, bár jelentős, de csak egyik összetevőjét képezik. A babitsi mívesség mint költészetének meghatározó kategóriája nyelvi kötöttségében és már sokrétűsége révén is sajátossá váló utalásrendszerével nyilván ellenáll a fordításnak, amelytől alig kérhetjük számon a részelemekben való egyezést, mint mondjuk a barangoló borongó ..az Ö kancsók kincse! drága kincs! / Kincsek kan- csója! Csókedény!, vagy a nagyobb örömmel ontanám / kis ujjúért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért! formai és jelentéstani visszhangrendszerét, a nunquam — legyen az Isten átka rajtam / revertar — bárha beledögleném is minden más parafrázissal alapvetően másuló szólásmódot.

A részelemek szintjén a nyelvi és prozódiai mívesség analitikus összevetésekor (amennyiben az adott versnek lényeges eleme), ahogy a fordításelméleti irodalomban gyakran idézik, csak azt mutathatjuk ki, hogy a fordítás nem azonos az eredetivel, s ezt a triviális tényt a lírára vonatkozólag esetleg úgy fogalmazzuk meg, hogy a forma

— s a líra lényegileg az — alig fordítható.8 Igaz, paradox módon azt sem tagadhatjuk, hogy elsősorban csak a forma — a forma bizonyos szintje —, a versszak formája, a ritmus, rímhelyezés, az epanasztrófa, átkötésmód s hasonló elemek ültethetők át; anyagunkban például A Danaidák áramló ritmusa, szótagszám szerinti szakaszolása és visszatérő szerkezetei vagy a Vakok a hídon grafikai képszerűsége. S mindez a fordítandó jellegétől és a lírafordítás antinomikus, ellentmondásos voltától függően érvényesül. Következésképp dolgozatunkban a tárgyalt s a továbbiakban sorra kerülő versfordítások tanúsága alapján egyúttal Babits lírájának fordítás iránti fogékonyságát vizsgáljuk. Mert két központi jellemzőjéből, gondolatiságából és nemcsak a fentebb idézett ellenállást, hanem — feltételezhetjük — az illeszkedést is magába rejtő s az előbbivel szoros egységben szemlélendő hangsúlyozott műalkotásjellegéből, abból, ahogy a költő végigjátssza benne a líra eshetőségeit, kiaknázza a kész lírai és műveltségi jelentéseket, vagy más szóval költészetének utalás-, azaz metajellegéből9 s a befogadó irodalomban is létező egyetemesebb költői analógiák és szintek meglétéből következhet bizonyos fokú fordíthatóságának a tétele. Az, amit gondolatiságnak neveztünk, szinte tiszta alakban jelenik meg például Babitsnak Bolyai című versében. S ki tagadhatná, hogy ez a vers s a vele társíthatok az európai kultúrkör valamennyi nyelvére maradéktalanul le nem fordítható (s bizonyos értelemben költészetének egészére vonatkoztatható informatív modell, Vojtech Kondrót Babits-fordításainak élére iktatja).10 S ha a minden bizonnyal lényeges összetevőknek, főképpen a hangtani-etimológiai míves-