Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban” II.
Egybe szeressétek drága jó szülőinket, Helyettem is, kérlek, szolgáljátok őket. Áldjon meg az isten, a mennyel atya, Hulljon mindnyájatokra az ég harmata. i (Testvéreihez megy, és megcsókolja őket.) Kedves leánypajtásaim, most hozzátok fordulok. Hogyha rátok nézek, szinte felvidulok. Most már seregiektől más útra indulok, Éppen ezért egy kicsit most búsulok. Nem lesz már többé maradásom, Férjem háza felé lészen utazásom, Ahogy férjem akarja, úgy lészen járásom, faj, de hamar elmúlt az én leányságom! Adjon az isten nektek is hű párt, Szívből szeretett, szerelmes hites társt, Társaitokkal soha el ne hagyjon, S egykor országába magába fogadjon. (Pajtásaihoz megy, ős megcsókolja őket.) E könnyes, sirással-rívással kísért búcsúztató után a menyasszonyt végre átadták a vőlegénynek, aki indult volna vele hazafelé. Ám csak indult volna, mert a kapuban a menyasszony vendégei állták el útját, sokszor karókkal fölfegyverkezve, s nem hagyták kinyitni a kaput. Mint a lagzinak annyi mozzanata, tréfás szokás volt ez is. Vagy tán azt az ősi hagyományt őrzi, hogy az elvett leányt meg kell venni? A legények ugyanis csak bizonyos váltságdíj fejében engedélyezték az elvonulást; a kapott pénzt pedig a lagzi utáni napokban a kocsmában elmulatták. A kapu kinyitásával a menyasszony kikérés nagy, érzelmes ceremóniája befejeződött, s megkezdődött a menyasszony átvitele a vőlegényes házhoz. (Itt jegyzem meg, hogy az eddig leírt — az esküvőtől a menyasszony kiadásáig ívelő — jelenetsor az ipoly- pásztói lagzis hagyományoknak a legrégiesebb rétegét képviseli. A harmincas években a lagzis színjáték némileg egyszerűsödött: az esküvőről mindkét násznép a menyasz- szonyi házhoz ment, s azon nyomban, vagyis duruzsbák küldését s egy s egy utcai vonulást megtakarítva kérték ki a menyasszonyt.) Vendégei közül a kiadott menyasz- szonyt rendszerint csak a koszorúslányok kísérték el a vőlegényes házhoz. Vonult tehát ismét a lakodalmi menet, végignótázva az utcát. Kizárólag lakodalomkor énekelt, tehát a szó szoros értelmében lagzis nótákat adatközlőim csak egyet tudtak említeni (az „Édesanyám, adjon isten jó estét” kezdetűt), azt viszont állítják, hogy menyasszonyát- vitelkor ez ismert „Káposzta, káposzta, téli-nyári káposzta” kezdetű dal járta. Eltelve a menyasszony megszerzése által kiváltott büszkeségtől, a menet nem fukarkodott a vidám kurjantgatásokkal. Céltáblájuk — legyen szó dicséretről, pajzánkodásról, csúfolódásról — sokszor maga a menyasszony: A menyasszony jaj de szép, Véle hálni szeretnék! Esik eső, hull a dara, Fázik a menyasszony fara! Hazaérünk nemsokára Apró piros pogácsára! A hazaérés azonban nem mindig ment bonyodalmaktól mentesen. Egy újabb alakos- kodó játék szereplői bukkantak fel: ,fitonálló” legények, akik kötéllel, lánccal „ekötöt- tík az utat”. A továbbhaladásért a vőlegénynek fizetnie kellett; a váltságdíj ez esetben is a kocsmába vándorolt. Túljutva az akadályon, folytatta útját a menyasszonyt kísérő sereg, amely a vőlegényes ház udvarába egy jellegzetesen lagzis nótával vonult be:
