Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Tóth László: A szoba (vers)

admirálisi egyenruhában.

Ezzel, azzal, amazzal.

S egyedül is.

Tele velük az egész szoba.

Némelykor meg a levelek kerülnek elő.

Ettől, attól amattól — erről, arról, amarról.*

Azokkal is tele van.

Azt mondom rájuk: igen, azt mondom rájuk: nem.

Soha nem lehettem annyi ember, amennyi lenni akartam.

Nem lettem mégsem, mégsem kevesebb.

Aztán, egy idő múlva, a képek, levelek

maguktól visszavonulnak fedezékeikbe.

És ismét rend lesz,

és ismét rend van abban/ebben a szobában, és én ismét az íróasztalomnál ülök megnyugodva, ezer hangon zeng bennem a csönd, megélt és meg nem élt esték kék bolyhú csendje*,

amikor egyszer csak megpillantom magamat,

amint orromat az ablaküveghez nyomva

figyelem lopva magamat,

s amint odakint rájövök,

hogy fölfedeztem magamat idebent,

eltűnök hirtelen az ablak alatt,

s újból megnyugszom —

odakint, az ötemeletnyi mélységben

és idebent, az íróasztalomnál.

* Pl.: „Mitévők legyünk? Soha szivem ágába se tűnt a pártütés.” (Illet János]

* „Talán így van...” (Iliéi János]