Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

versek (1964) kötetében, melyekben költői vallomás formájában összegezhette, vagyis újból átérezhette, átgondolhatta és értékelhette nemcsak művészi, hanem egész élet- tapasztalatát — is azt bizonyltja, hogy Novomeský élettapasztalatai összegezése pillanatában is megőrizte szociális elkötelezettségű és sokrétű személyisége emberi és történelmi azonosságát, és hogy e mellett — mint ahogy azt 1964-ben Alexander Matuška irta róla: „most már mindenki előtt világosan” — új nézőpontból is bemutatkozott: „a lírai varázs költőjéhez csatlakozik a magasztos eszme lírikusa is”.

Nem szerepcseréről van itt szó, hanem arról, hogy a költő régi hasonmásához újabb „társul”, ami azért fontos, mert a „fennkölt eszme” költője nem semlegesíti a „lírai varázs” költőjét, csak újraértékeli és új jelentésbeli összefüggésbe helyezi régi képességét, mely révén az érintkezik a világ „kisebb-nagyobb dolgaival”, hogy belőlük elbűvölő verseket hozzon létre és mintegy újra felméri a versnek azt a képességét, mely révén az eljut a „jelenségek titkaihoz” és a „világ lényegéhez”. Ezáltal azonban már nagyobb hangsúlyt helyez a képzelőerővel és az intuícióval szemben a gondolat és az elemző megismerés lézersugarára. Mert most már nem az a fiatalember áll előttünk, aki az élettel és a világgal való áhítatos érintkezése során nap nap után új és új ismereteket, élményeket és tapasztalatokat szerez, hogy megteremtse belőlük saját világképét és benne saját aktivista önarcképét: itt már olyan ember arcába nézhetünk, akiről sejtjük, hogy mindent megpróbált és átélt, vagy legalábbis bőven elég dolgot ahhoz, hogy teljes joggal definiálja a látszólag egyszerű, a valóságban azonban szédítően mély emberi „bölcsességet”, s e bölcsesség hitelességének mélységét, melyet az Andersen-mesékből kölcsönzött kesernyésen önironikus alaptónus színez, életsorsával és életművével szavatolja.

Tehát a fennkölt eszmék költője, aki művészi pályáját a dialektikus bölcsesség és a bölcs dialektika jelentésbeli egységében tetőzi be, melyben tapasztalat és megismerés összefonódik, ötvözi a lírai varázs és báj költőjét. Ezt pedig anélkül teheti, hogy csorba esne saját lírai törvénykönyvén, mert a valóságban azelőtt sem csupán a világban rejlő szépség bűvölője volt, hanem mindig a benne rejlő emberi fájdalmak átkának feloldója is. Az azt megelőző időszakban, a Vasárnap és a Szent a falu határában között sem csupán az új költői kifejezésmód érdekelte, mert akkor is — mint ahogy azt végül saját maga is bevallotta — „szerény becsvágya szerint" érvényesíteni akarta mindazokat, „melyeket a modern költészet fejlődése során a költészet ősi és régi problémái kifejezése során használt, és melyek elől sem a ma, sem a holnap költészete nem zárkózhat el” [Müveimről, 1940). Röviden, Novomeský a Vasárnap után sem maradt csupán „a gyermekjátékok összetört roncsainak” a költője, vagy a Nap a vízen költője, hanem az ostravai bányászok „vörös és fekete” költője is volt, nemcsak az Éjjel a hegyoldaloné, hanem a Találkozásoké is, nemcsak a Valószínűtlen vendéglő vagy a Vásár, hanem a Dán királyfi és a Spanyol ég költője is volt. Költői nyelvének sajátos törvényszerűsége mindig megtalálja a valóság törvényszerűsége és a világ ellentmondásai közti kapcsolatot és konfrontációt, mert nem önmagából, hanem éppen ezskből a kapcsolatokból éledt újjá. Most azonban, a vershez való újbóli visszatéréskor, új .élettapasztalatok megszerzése után Novomeský költészete mintha közvetlenül a legáltalánosabb törvényszerűségek megismerésére és megnevezésére irányulna, azokéra a törvényszerűségekére, amelyek az egész valóságra, tehát nemcsak a költészetre, hanem arra is érvényesek, ami rajta kívül van s aminek a költészet elválaszthatatlan részét képezi; s erre úgy törekszik, hogy a költő vallomása továbbra is költészet maradjon, ne váljon bölcseleti értekezéssé, és hogy továbbra is a saját lírai törvény- könyve szerint működjön. Ezért Laco Novomeský újabb verseiben szemmel láthatóan megnövekszik a szó jelentésbeli fontosságának a szerepe s ezért itt szinte minden szó a belőle származtatott további szavak forrása lehet, s ennek ellenére mégis csodálatos módon kontrasztban áll vele, ezért itt a szó jelentése a vers tematikai mozgásának — mely pontosan össze van hangolva a költői gondolat dinamikájával — is mintegy generátorává válik. így alakul ki egy sajátos lírai nyelvezet, mely, ahogy azt A. Matuška írja, „telve van finomsággal és bájjal, szójátékkal és a szó fölött való uralommal, mellékes kitérőkkel, beszédességében is pontos és tömör, gazdag alaptónussal és szinte gnomikus megfogalmazásokkal”, olyan nyelv ez, mely Novomeskýt a fennkölt eszme és a szuverén művészet költőjeként állítja elénk.

Mert a nyelvezet itt nem csupán a versírás eszköze, nemcsak a költészet tiszta