Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

„anyaga”, hanem egyben koronatanúja a költő törekvésének, mely a valóság törvényszerűen ellentmondásos egységének megragadására és megnevezésére irányul. A költő előtt az egyes szavak szinte megnyílnak, megmutatják lényegüket és lényegi összefüggéseiket más szavakkal; és ebből a „generatív” láncszerű összefüggésből keletkezik aztán a költői nyelv gyakran szokatlan redundáns áramlata, melyben minden egyes ismétlődő hangnak megvan a maga nélkülözhetetlen helye az adott vers lírai törvénykönyvében. Például: „Z popola popolníka po poradách panských, / z popola Portsaidov páni, tých Pompejí!” (a. m.: Az önök tanácskozásai után kiürített hamutartók hamujából, a Portsaid szivarok hamujából, uraim!) — olvashatjuk a sokatmon- dóan V. I. L. kezdőbetűkkel megjelölt versben az Onnan és más versek című kötetben, és nem csupán a zeneileg gazdag alliterációkat vesszük észre, hanem ezzel együtt a szikrázóan sziporkázó, valójában éles lenini iróniát, korunk új Pompejiei imperialista előkészítőinek címére. Láthatjuk, a hangzásban bizarrnak tűnő szavak láncolata szerves kísérő megnyilvánulása a verset egyesítő gondolat összpontosított kisugárzásának; közvetlenül az idézett verssorok után következik ugyanis az a zárórész, amely nem csupán azt emeli ki közvetlenül, aki a vers témájává vált, hanem eszméinek törvény- szerű érvényességét is:

— Nu tak cstozs? — kérdezi szúrós szemmel.

Meghalt. És nem támadt fel halottaiból.

Ám tekints e bolygóra:

Van eszme, van cél, van törvény. Igen, törvény, amely így beszél.

A költő nyelvezete és gondolkodása valóban egybe van hangolva, mindkettő a valóság dialektikus egységének ugyanazon törvényszerűségei, az anyagi és a szellemi világ ellentmondásos egysége alapján működik. Mert ebbs az egységkomplexumba Novomeský egyértelműen a verset is besorolja, mint annak látható, érzékszervekkel kitapintható részét. Erről a Teréza villa egyik jól ismert részében így beszél:

Van az anyag. A változások törvényszerűségében új Jelentősége és célja és formája és alakja van mindennek. A versnek is, a kőnek és néma magjának, mindennek, és mindörökkön.

(Dudás Kálmán fordítása)

Ezért aztán logikus, hogy a költészetnek is ugyanazt az alapvető létformát tulajdonítja, amely általában a valóságra érvényes: „az értelem feletti értelem a költészetben ugyanis a mozgás”, hangsúlyozza ugyanebben a versben. A realitás — beleértve a költészetet is — lényegét ugyanis Novomeský nem az anyag valamiféle elementáris, oszthatatlan s ezért nem vegyülő „szubsztanciális” alapegységében keresi (ez a régi mechanikus materializmushoz kapcsolódó filozófiai elképzelésre vallana), hanem úgy definiálja, mint „a változások törvényszerűségét”, mint állandó „mozgást”, melyben épülnek és átépülnek a valóság elemei közötti viszonyok, melyben „új jelentést, célt, jelleget és alakot” nyer, melyben — szüntelenül változó megnyilvánulási formáin keresztül — tehát a költészet is állandó tényező. És ez a meghatározás kétségtelenül teljes összhangban van a költő dialektikus-materialista filozófiai szemléletével.)

Természetesen nemcsak az ily módon kiragadott „puszta” bölcseleti gnómákról van Itt szó, hanem elsősorban ezek funkciójáról Novomeský újabb költészetének művészi szerkezetében. Ebből a szempontból valamiféle tájékoztató jelek szerepét is betöltik, melyek Jól láthatóak és pontosan mutatják a költő gondolatának mozgását. Hiszen például a Tereza villa ban Novomeský nem csupán a múlt egyes elszigetelt tényeit evokálja; emlékük felidézésével elsősorban az összefüggést és az összetartó erőt keresi közöttük, ezért a történelem folyamatában szemléli őket, mozgásukban és változékonyságukban — és az értelmük is csak e dinamikájuk alapján ragadható meg. Az pedig