Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg
TEREMTŐ EMBERI LÉNYEG Fél évszázada van jelen Laco Novomeský (1904. december 27-én született) irodalmi, kulturális és társadalmi életünkben és nem csupán mint a legmarkánsabb alkotóegyéniségek egyike, hanem a szocialista jelen alkotóinak egyikeként is. Laco Novomeský sokoldalú s egyben belsőleg csodálatos kohéziójú aktivitása olyan szorosan összekapcsolódik a kapitalizmusból a szocializmusba való forradalmi átmenet jegyében zajló újkori szlovák, sőt csehszlovák történelem drámai folyamatával, hogy tevékenységének egyik összetevője sem érthető, és nem is magyarázható e történelmi folyamattal való szoros összefonódása és az általa követett progresszív irányvonal megvalósulásának magyarázata nélkül. Ez végeredményben Novomeský költői tevékenységére is érvényes. Mert bár tevékenysége e részének megvan a maga sajátossága és külön „lírai törvénykönyve”, mely révén szervesen és újítólag kapcsolódik a szlovák költészet folyamatába, költészetét maga a szerző sem értelmezte annyira „önmagában valóként”, hogy azt egy pillanatra is mint a történelem idejének mindent magával ragadó sodrától független. valamit tekinthessük. Ezenkívül arról sem feledkezhetünk meg, hogy Novomeský szubjektív költői adottsága teljesen különleges életrajzi és társadalmi-történelmi körülmények között realizálódott. A 19. és a 20. század szlovák költészete nem szűkölködik kivételes költői tehetségekben, és Novomeský e tekintetben sem tartozik az utolsók közé a halhatatlanok galériájában. Tehetsége azonban teljesen új és csak rá jellemző összefüggésbe állítja; olykor mintha nem tudatosítanánk eléggé, hogy Laco Novomeský nem sorolható azok közé a költők közé, akik ugyan követték a társadalmi haladás és a forradalmi változások eszméjét, akik költészetük egy részét ennek szolgálatába állították, sőt mi több, ezt az eszmét tették meg költészetük eszmei alapjává, különben azonban, a polgári életben, vagyis a költészeten valamiképpen „kívül” egzisztenciálisan a kor konvencionális életformáihoz kötődtek az adott társadalmi normák adta kereteken belül: valóságos „magasabb rendű” szellemi életük, mely vágyakban és elképzelésekben messze meghaladja ezeket a normákat, a költészetben teljesedik ki, s így az valóságos és hiteles életrajzukká válik. Laco Novomeský megtörte a szlovák költő művészi és polgári statútumának eme hagyományos kettősségét: ő teljesen gyakorlati módon indult el a társadalmi haladás és a forradalmi változások útján, elsősorban polgári egzisztenciáját kötve össze a megvalósításukért folytatott küzdelemmel, hivatásos forradalmár lett a burzsoá demokrácia legalitásában, és kommunista újságíróként az maradt az antifasiszta ellenállás illegalitásában is, majd a győzelem után a szocialista társadalmi átalakulás egyik vezető szervezőjeként — és emellett, a forradalmi társadalmi küzdelemmel való gyakorlati együttélés valamennyi fázisában is mindig költő maradt. Vagyis Laco Novomeský nem az a költő, aki a forradalommal halad — ő forradalmár, aki költő. Ebben az értelemben nem csupán majdnem tíz verseskötet, nemcsak számtalan politikai jellegű írás, cikk, vitairat és glossza szerzője, hanem egyszersmind nevével fémjelzi mindazt, ami a munkásosztály és a kommunista párt forradalmi küzdelmének műve: szocialista valóságunkat. És éppen ezek azok az egyedül reális koordináták, melyek között Novomeský költészete a maga sajátos egyediségében és művészi meg- ismételhetetlenségében, de belső fejlődésének egységében is érthetővé válik.
