Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg
Stanislav Šmatlák A SZLOVÁK PROLETÁRKÖLTÉSZET ÉS A POÉTIZMUS Az 1918 utáni szlovák költészet tanulmányozása során egész törvényszerűen és szükségszerűen jutunk el a proletárköltészet és a poétizmus viszonyára vonatkozó kérdés feltevéséhez. E kérdés nem csupán általános esztétikai vonatkozásában, hanem mindenekelőtt konkrét irodalmi-történelmi problémaként jelentkezik. Az 1924—1925-ös évek által határolt, aránylag rövid időszakban ugyanis éppen ez a kérdés válik az alapvető, a kor légkörét — ekkor ment végbe a fiatal szlovák szocialista irodalom, de különösképpen a költészet öntudatosodási folyamata — meghatározó irodalmon belüli feszültségek egyikévé. Az öntudatosodási folyamatban jelentős tényező volt a két cseh és szlovák nemzeti irodalmi szféra érintkezése, amely társadalmilag progresszív irányvételük csúcsán, közös világnézeti alapon valósult meg, mégis drámai antinómiákkal volt teljes. Mindig elég erős volt a tudat, hogy a szlovák szocialista költők formálódó csoportjához tartozó szerzők művészi programja és gyakorlata a húszas évek első felében szorosan összefügg a cseh szocialista költészet kontextusával. Nyíltan elismerték maguk a szerzők is, akik például a Wolker költészetéhez való bensőséges viszonyt magától értetődő dolognak tartották. De megállapította ezt az az irodalomkritika is, amely nem állt közvetlenül a szlovák irodalom szervezetébe akkoriban behatoló szocialista eszmék áramában. Ján Igor Hamaliar egészen odáig ment, hogy fordulat utáni szocialista mozgalom cseh és szlovák „frakciójának” nemzedéki egységét és azonosságát deklarálta: „Ezt, az orosz forradalommal született s az orosz forradalom által befolyásolt nemzedéket valamikor majd egységesen kell tanulmányozni és értékelni a cseh országrészekben és Szlovákiában egyaránt. Ez eddig nem történt meg. Ez a nemzedék egy és egységes, a cseh és a szlovák frakció elenyésző különbsége abban rejlik, hogy a davistáknak kevesebb harcossal és elmaradottabb közönséggel, könyörtelenebb és mélységesebben elavult társadalmi előítéletekkel kellett számolniuk harcukban...” (A Poezie slovenských davistu c. tanulmány a Hlasy nášho východu c. kötetben, Prága 1929, 117. old.) E megállapítás hangvételében és megfogalmazásában Hamaliar politikai nézetének, a „csehszlovák” nemzet ideológiájának a jelenlétét érezzük; ez persze nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a davistákra vonatkozó nézetének racionális magvát a következőben lássuk: a davisták mozgalmát a széles körű, az egyes nemzeti kultúrák nacionális elszigeteltségének határain túllépő s e kultúrákat a kor forradalmi erjedésének új gondolati és érzelmi forrásaiból megújító szellemi mozgás összetevőjeként értelmezi. „... politikai felszabadulásunk után éppen a davisták hoztak a költészetbe új szellemet, új megformálási fnódot, átszellemí- tették a költészetet a szónak ama jó és tiszta értelmében, nem didaktizálták, nem töltötték meg töprengésekkel és reflexiókkal, bensőleg mégis elmélyítették és intimebbé tették... Nagyszerű tény, hogy költészetükkel a davisták erősen rezonáltak arra a gondolati és művészeti hullámra, amely a nagy háború után főként Oroszországból, de a nyugat-európai államokból is szétáradt”, mondja Hamaliar a már idézett tanulmányban. És mégis, noha ezen a ponton egyetértek a kritikussal, szükségesnek tartom őt kiegészíteni: jóllehet a davisták műveinek a szélesebb körű csehszlovák és európai eszmei és művészeti kontextusba való beépüléséhez nem férhet kétség, a szóban
