Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

forgó művek konkrét történelmi alakja, formája és tartalma aligha korlátozható csupán erre a beépülésre. Ha Hamaliar a fordulat utáni szocialista irodalom cseh és szlovák „frakciójának” a társadalmi feltételei között fennálló mélyreható különbségeket csupán „elenyésző különbségeknek” minősíti, véleményem szerint éppen ezzel állít mesterséges akadályt a szlovák szocialista irodalom formálódási folyamatában észlelhető sajátosság megértése elé, s annak a ténynek a megértését is gátolja, hogy ez az irodalom nem szűkíthető le az egyéb irodalmi kontextusokban végbemenő korabeli fejlődés puszta rezonanciájára, még a legközelebbi, a cseh kontextusban végbemenőére sem. Mert az irodalmi folyamat jellege szempontjából éppen a cseh és a szlovák irodalom társadalmi feltételeiben tapasztalható különbség — ez a hagyományos, mélyen a nemzeti újjászületés időszakában gyökerező különbség — járt egyáltalán nem elhanyagolható következményekkel: oda vezetett, hogy a szlovák irodalom fejlődési ritmusa még a cseh irodalom hátterében is szembetűnően lassúbb volt, hajlamosabb az állandóságra, a hagyományos — főként művészeten kívüli — értékek, az irodalom hagyományos eszmei és társadalmi feladatai iránt érzett kötelezettségnek sokkal nehezebb terhét viselve magán.

Igaz, a fordulat után éppen a davisták vállalták a legkövetkezetesebben, hogy a hagyományos kötelezettségnek e terhét ledobják a szlovák irodalmi és egyáltalán szellemi élet válláról, ám tény, hogy az irodalom és a szellemi élet szférájában ők sem tudtak, sőt nem is akartak elszigetelődni az alkotás objektív társadalmi feltételeitől, amelyeket a cseh környezethez képest — Hamaliar szavaival élve — az elmaradottabb közönség, a könyörtelenebb és mélyebben elavult társadalmi előítéletek jellemeztek... A davisták — forradalmi szocialista nézetük értelmében — alapvetően értékelték át a szlovák irodalom e hagyományos eszmei terhének tartalmát, az irodalomnak a bármiféle ideológiai „megterheléstől” való „megszabadítása” azonban nem volt, s nem is lehetett szándékukban. A DAV nem kimondottan irodalmi vagy művészeti irányzatként jött létre, hanem a sző tágabb értelmében vett társadalmi, azaz politikai, kulturális és ideológiai mozgásként. Az irodalmi-művészeti tevékenység csupán többé-kevésbé szabad összetevőjét képezte, mely mindenekelőtt a szerzőknek a közügyekben való személyes részvétele által kapcsolódott e társadalmi mozgáshoz. Ebből természetesen következik, hogy a művészeti iskola vagy csoport kánonjai és programjai által: nem korlátozott költői szubjektum szabadabban érvényesíthette alkotó kezdeményezését, a nagymértékű szubjektív alkotói szabadság .azonban a DAV-hoz tartozó költők számára egyszersmind ösztöke is volt: arra ösztönözte őket, hogy művészetükben se veszítsék el a kapcsolatot a fő társadalmi kontextussal, azaz a kommunista mozgalomban való részvétellel. A konkrét művészeti gyakorlat s az elméleti elképzelések és posztulátu- mok között persze a DAV-ban is megvolt a feszültség. S jóllehet ez a feszültség időnként nagyon élesen ideologizáló kölcsönös bírálatok formájában is megnyilvánult (példaként a Novomeský Romboidjáról írt Okáli-féle kritikát említhetjük, amelyet 1932-ben közölt a DAV), ennek az elméleti „programozásnak” a destruktív ereje sohasem volt olyan hatékony, hogy el tudta volna törni a davista mozgáshoz tartozó művészeket összekapcsoló alapvető láncszemet: vagyis, hogy meg tudta volna bontani közös politikai és szociális forradalmi célkitűzésük egységét.

A DAV tehát e külsődleges szempontból sem a cseh Devétsil szlovák megfelelője, még kevésbé valamiféle szlovák „frakciója”. A DAV működése a szlovák irodalomban más formákban fejlődött, mint a cseh irodalomban a Deuštsil tevékenysége; a Devétsil mindenekelőtt művészeti csoportosulásként jött létre, és sorsa is ennek megfelelően alakult (egyes jelentős tagok kiválása, programváltozások stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy a DAV-nemzedékhez tartozó költők művészete létrejöhetett volna és a szlovák szocialista költészet koncepciójának a húszas évek derekán végbemenő formálódása megvalósulhatott volna a Devétsil nemzedéki aktivitásával tartott bensőséges kapcsolatok nélkül. Csupán annyit jelent, hogy ezek a kontaktusok nemcsak a közvetlen alkotói ösztönzések, hanem a polemikus feszültségek jellegével is bírtak. Hamaliar megállapítását, miszerint a fordulat után kialakult „első egységes csehszlovák irodalmi nemzedék, amely egységes világnézet alapján jött létre és újjáélesztő mozzanatokat hozott kulturális (nemcsak irodalmi) életünkbe”, véleményem szerint csupán akkor fogadhatjuk el, ha ugyanakkor a cseh és a szlovák nemzedéki pőlus között fennálló belső dialektikus feszültségre is felhívjuk a figyelmet.