Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová

nált közhangulatnak és megőrzi alkotó kedvét a fojtogató légkörben is. Ez ugyancsak jellemzi Božena Némcová helyét a cseh írásbeliség történetében.

És itt már túlléptük azokat az irodalomtörténeti kereteket, ahol egyszerűen szembesítettük volna Božena Némcová írói jelenségét a korral, amelyben feltűnt, s amelyet női szempontból Magdalena Dobromila Rettigová képvisel. Itt már nem két történelmi nőtípus különbsége a fontos, ha mégoly szuverén is. Lényeges itt az a különbség, amely az uradalmi tiszttartó lányát elválasztja az urasági kocsis lányától, takácsok unokájától, aki megérezte, hová tartozik.

A jámbor és megfontolt litomyšli háziasszony bölcs szólásmondásokat idézget a szegények üdvözüléséről meg a czegénységről, amely nem csorbítja az erényt, ám ugyanakkor azt tanácsolja olvasóinak, tartsák gondosan számon a szövésre átadott fonalat, így kívánja megóvni őket a „tisztességtelen takácsok csalásától”, akikben talán még „akkor sem szólal meg a lelkiismeret, ha valami a kezükhöz ragad”. Arra viszont már nem ad tanácsot, hogyan lehetne megóvni az ezüst kiskanalakat a kávédélutánokra érkező selyembe öltözött barátnők nem kevésbé alattomos „kleptomániájától”. A selyemruha nem lehet gyanús. De ördög hisz a foltozott göncöknek, még ha nem csorbítják is az erényt!

Božena Némcovában a szegények iránti efféle bizalmatlan, sőt viszolygó „jólelkűség- nek” — amely korántsem csak Rettigová asszonyra jellemző — még az árnyékát sem találjuk. Nem úgy viszonyul hozzájuk, ahogyan a selyemruha a foltozotthoz, hanem úgy, mint a foltozott a foltozotthoz. Közéjük tartozónak érzi magát. Különbséget tesz ugyan fennkölt és kevésbé fennkölt dolgok között, ám egészen másként, mint addig szokásos volt. A Nagyanyó hercegnője valóban jószívű nő, és az írónőt megszemélyesítő Barunka őszintén tiszteli is, az élethez erőt adó nemeslelkűség tekintetében azonban nem ér fel a hegyvidéki vászonszövő család nagyanyőjához, emberi bölcsessége messze elmarad a nagyanyó bölcsességétől, s ha valami jót tesz, azt mindig a nagyanyó ösztönzésére teszi. Ugyanis „az úrnő sok mindenről nem tud, ami történik”, és még jót sem képes cselekedni segítség nélkül, mert nem tudja, hol van rá szükség, nem tudja, amit az életét végigdolgozó nagyanyó tud: hol és hogyan teremtik az emberek az élet értékeit, hol és hogyan kell a teremtő munkához hozzáfogni. A hercegnő és a nagyanyó közti különbséget még szembetűnőbbé teszi az, hogy Nemcová nem kívánja őket egymással szembeállítani, hanem ellenkezőleg: a nagyanyó mellé állított hercegnővel bizonyítani akarja, hogy nemes lélek egyaránt lakozhat az előkelő születésűekben és az egyszerű emberekben egyaránt.

Lám, az írónő akkor is ellentéteket tár elénk, amikor legkevésbé van szándékában. Az ellentét — a társadalmi ellentmondások meglátása — a szegénységről alkotott képének lényegéhez tartozik. A nyomort sohasem látja csupán önmagában, mindig meglátja ellentétét is és a kettő kölcsönös összefüggését. Ha meglátja, hogy „a szegényesen öltözött, beesett arcú, éhségtől és fagytól elcsigázott szülők és gyermekeik milyen mohón kanalazzák a böjtös ciberelevest — amelyet úri házaknál még a kutya sem enne meg —, s csak arra kérik az Istent, hogy másnap is juttassa némi keresethez őket, amelyből ismét telne majd egy tányér levesre” — akkor Némcová nyomban az uzsorásokra gondol, akik „kifosztják a falvaikat”, a „pénzüket hiú szórakozásra fecsérlő” gazdagokra, a „bölcsőtől fényűzés és élvezetek közepette” nevelkedett uraságra. (Domaílice II.) Másutt még világosabban fogalmaz: „Minél inkább gazdagodik a drágaság révén a lakosság egyik része, a másik része annál inkább szegényedik és nyomorba süllyed.” (A várban és a vár alatt.]

A legnyíltabban Karolína Staükovához írt egyik levelében (1848. március 3-án) fejti ki véleményét — ez a levél azonban jóval több Némcová társadalmi ellentmondásokat feltáró látásmódjának egyszerű dokumentumánál:

„...sejtelmed sincs róla, micsoda ínség uralkodik a szegény nép körében; hidd el, hogy nem sok elkényeztetett úri öleb zabálná meg azt, amit enniük kell, és még ilyen táplálékkal sem lakhatnak jól. Mennyi pénzt eldorbézolnak, elkártyáznak, cico- mára és egyéb haszontalanságra pazarolnak, s közben emberek éhen halnak! — Ö, hát ez az igazság, ez a keresztényi szeretet? — Lám, ez az a haladás, így tökéletesedik az emberiség! — Ha végiggondolom, milyen a dolgok állapota, és milyennek kellene lennie, szenvedélyes kívánság ébred bennem, hogy elmenjek e nyomorultak