Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová

közé, és megmutassam nekik, hol keressék az igazságot. Míg az ebet lánc köti, jól jár a tolvaj, de ha egyszer eltépi,akkor aztán jaj!”

A levél Všerubyban kelt 1848 márciusának elején. És ugyanez hallatszik a prágai munkásság barikádjain nem sokkal később, pünkösd ünnepén, a párizsi forradalmi munkások eszméinek visszhangjaként. Némcová mondata nem valahonnan kimásolt, nem is hallomásból ismert jelszó. Valahol mélyen benne él valami, ami ugyanazokra a gondolati utakra vezéreli, mint a barikádok munkás harcosait, s ami — mindnyájan úgy érzik — a „levegőben van”.

És ez a valami — ez a sejtelem, a társadalmi összetartozás spontán tudata diktálja az írónő első szavait is az alkotmányos jogok törvénybe iktatása után 1848-ban. A prágai költők lelkes ódákat zengenek — vagy elképeszti őket a „szabadság” hirtelen kitörése —, Némcová pedig megírja Falusi politika című cikkét lapjába, a Česká včelá ba:

„Megírjam-e, hogyan ünnepük mifelénk, a Šumavában az ország alkotmányának megszületését? — A városi lakosság ujjong, hálaadó istentiszteltet tart, a katonák parádéznak, zene szól, az embernek énekelnek, kokárdákat varrnak és tűznek ki, kivilágítják az utcákat. Ez alkalomból még a legszegényebb bérlő is legalább négy gyertyát köteles meggyújtani az ablakában, ez a rendőrfőnök úr utasítása, köteles, különben beverik az ablakát. »Szóval vásárolnom kell négy gyertyát — panaszolja egy sápadt arcú munkás a másiknak —, és az egész vagyonom nem több kilenc krajcárnál. Ha csak krajcáros gyertyát vennék, az négy krajcár, marad még öt, s ebből tartsam ma jól a feleségemet és három gyermekemet, s holnap már talán munkát sem kapok. Miért nem adnak az urak a szegénységnek pénzt gyertyára, ha egyszer ünnepelni akarják az illuminációt? Mi hasznunk abból, hogy szabadság van, nem ád az nekünk sem kenyeret, sem munkát. (—] Én meg azt hiszem, mégis csak jó lesz az nekünk is — mondja erre a másik —, azt beszélik, kisebb lesz az akcíza, s mindjárt olcsóbb lesz minden, meg aztán arról is szó van, hogy a szegény emberek ellátást meg munkát kapjanak. És hallod-e, már az is valami, ha nem kell félned kinyitni a szádat, elmondhatod bátran, ha valami sérelem ér i(—) A kutyaugatás nem hallatszik az égbe, ezt jól jegyezd meg. Ami a munkát illeti, ha arra vársz, hogy az urak gondoskodjanak rólad, meglátod, mire jutsz. Még ha csökkentik is valamivel az akcízát, csak olyan kevéssel, hogy meg ne érezzük. Több jót tennének velünk, ha az uzsorások körmére néznének, az olyanokéra, akik a szegények verejtékén híznak... Ugyan ki törődik a szegényekkel? Senki; vesszen csak éhen a nyomorulté — El nem mondható, micsoda keserűség van az ilyen szavakban. így beszélt a két munkás, aztán az egyikük mégis megvette a gyertyákat, és az ablakba állította, nehogy a rendőrbiztos úr betörje az üveget. — Estefelé pedig az ablakok alatt elsétáló emberek megmosolyogták az aprócska gyertyákat, de az senkinek sem jutott eszébe, ki gyújtotta meg őket, s hogy a gyertyák mögött, a nyirkos falú szobában öt ember éhezik.”

Mit jelent Némcová számára — a fenti hosszú, ám mérhetetlenül jellemző idézetben — az egész alkotmányosdi a munkások nyomorához képest? Parádé, zeneszó, kokárdák, illumináció — állapítja meg tárgyilagosan és szenvtelenül. Ami viszont mélyen az olvasó emlékezetébe vésődik, az a nyirkos szobában üldögélő öt éhes dmber meg a négy szál vékonyka gyertya képe, a gyertyákat nem lelkesedésből tették ki az ablakba, hanem azért, hogy elhárítsák a rendőrbiztos megtorlását. Ez a meglátás páratlan a korabeli cseh irodalomban. A Némcovához hasonló felajzott és szabadság után sóvárgő léleknek — azt hinnénk — ujjongania kellett volna az alkotmányosság örömhírének hallatán; ő azonban a nyomort látja, a nyomort, amely változatlan maradt, amelynek alapjait senki sem bolygatta meg. így és ilyen mély átéléssel annak idején és még hosszú ideig ezután egyetlen cseh író sem fejezte ki a munkások véleményét az úri szabadságról, mint ebben az írásában Némcová. Ez a látásmód irodalmunkban a szó szoros értelmében korszakalkotó: így látják a dolgokat a túlsó partról.

És Némcová igen gyakran — igaz, nem mindig — látja így a dolgokat. Tudatában van annak, hogy másként lát, mint irodalmi körének többi tagja, s azzal is tisztában van, miért:

„Ha koldusok vagyunk, merőben másképp látjuk a világot.”