Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová

•és nyomatékosan kijelentik, nem azért gyűltek egybe, hogy netán — isten őrizzl — „emancipációjukért emeljenek szót”.

Mi sem gátolja tehíjt Koubek urat, hogy az effajta házias „eszmény” nevében támadást intézzen az önálló és alkotó munkát végző nő ellen, mégpedig a legmaradibb nyárspolgár fegyvereivel:

Ha látott már ilyen nőszemélyt, egy férj sem kívánná Staélnét, ki verseket, meséket írogat, s házibarátokat csalogat!

Rendes férjnek vágya a rendes feleség, t

nem pedig valami írónőféleség.

Az egyik dolgos, mint Hamupipőke maga, urát szereti, szolgálja, jó anya, a másik kacér fürjecske módjára bolyog, s várfa, hogy kövessék a kakasok ...

Ilyenformán a múlt század első fele rég divatjamúlt nőeszményének irodalomtörténeti reprezentánsa, a házilag készült levendulavíztől illatos és csakis imakönyvet •olvasgató kisvárosi matróna, valamint a cseh irodalom harcias, világlátott, nagy műveltségű professzora, haladó nézetei miatt az ifjúság kedvence — egyformán vélekednek a „nőkérdésről” abban a korban, amelyben színre lép Božena Némcová.

Úgy lép színre, akár a láng a holt tengeren. Szenvedélyes lényének minden porci- kájával ellenzi a nőről általánosan vallott nézeteket és a nő jogfosztottságát, küzd •ellene mert küzdenie kell, pedig nem küzdésre vágyik. Ez a küzdelem avatja Ném- covát az első valóban modern cseh nővé. De ezért életével kell fizetnie.

Csupán a cseh irodalomba tett első lépései voltak akadálytalanok. Hazafias, ismert mintákat követő versekkel indult el, amelyek sok-sok akkor megjelent társuknál jobbak voltak ugyan, de nem többek önállótlan utánérzéseknél, kitérő nélkül gördültek a kigyúrt kerékvágásban. Még a legmegrögzöttebb nőgyűlölőnek sem lehetett kifogása A cseh asszonyokhoz intézett szózat ellen — Nemcová első kinyomtatott verse volt ez (1843. április 5-én jelent meg a Kvéty hasábjain] —, amely szerint a címzettek ne áhítsanak mást, csakis egy örömöt: „Drága honunk örömére nevelni sok gyermeket.” A legmaradibb nyárspolgár ízlését sem sértette Libuše vagy Vlasta mondabeli alakjának felidézése a Dicső hajnalban, amelyet a cenzúra elutasított ugyan, de számos másolatban terjesztették; s nyugodtan bólogathatott a Hazám gyengécske rímeit olvasva, mert azok a leghagyományosabb szellemben mondták fel újra, hogy „Cseh legényért ver a szívem, / hazafié lett a kezem, / hű cseh legyen, úgy nevelem / valamennyi gyermekem.”

Ez rendjén volt, ezt szabad volt. És ha Nemcová hallgatott volna gyorsan bővülő baráti körének lelkesedéstől fűtött tanácsaira, ha komolyan vette volna a vele rokonságban álló Celakovský őszinte, hízelgő kitörését, miszerint Nemcová múzsájának „legelső bájos gyümölcsei” azt a „buzgó kívánságot” váltották ki belőle, hogy e gyümölcsök „vajha ne egyesével, de tucatjával, és százával, egész köteteket megtöltve díszítenék nemzetünk irodalmát”, ha megmaradt volna a verseknél, amelyekkel oly hamar elismerést szerzett, akkor sok megpróbáltatást elkerülhetett volna életében — de nem lett volna sohasem a nagy Božena Nemcová. Átlagos költőnő lett volna, a cseh irodalom épületének talán érdekes dísze, de nem sarkköve.

Am már ekkor szembetűnik Božena Nemcová mindent átható, konok belső önállósága és lényének fegyelmezettsége, amely jegyében írónőként diadalmaskodik. A körülrajongott csinos fiatalasszony nem engedett a hírnév első csábításának. Művei közt mindössze kilenc verses munka található, valamennyi írói pályájának első két évéből. Ez^án abbahagyja a versírást, s már soha többé nem tér vissza hozzá.

Ha prózáját — akár korai, még kiforratlan írásait — összehasonlítjuk verseivel, megértjük, mi volt az oka ennek a határozott és végleges szakításnak. A vers a konvenció béklyója volt számára, amelyet nem lett volna képes széttörni; önkritikája azt súgta, kevés az ereje ahhoz, hogy teljes mértékben uralja a verset, hogy kimondhassa vele mindazt, amivel telítve volt. A vers olyan lejtő volt számára, amelyen