Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Voronyin: A metrón (elbeszélés)
Szergej Voronyin A METRÓN Azonnal felismerte a férfit! Lehetett volna az kalapban, kalap nélkül, micisapkában, lehetett volna ősz, bajuszos vagy szakállas — mindenképpen felismerte volna, mert egész idő alatt, hosszú éveken keresztül emlékezett rá s nemegyszer gondolt szomorúan ama keserű napra, elválásuk napjára. Felismerte, s gyorsan másfelé fordult, nehogy a férfi is észrevegye őt. És, ami már régen nem esett meg vele, zavarba jött, elpirult a szégyentől, mert czégyellte önmagát, ezt a fogatlan, rosszul öltözött, időtlenül öreg asszonyt. Az ablakon túl csak az alagút szürke, egyenletes távolságokban, egyforma lámpákkal megvilágított fala látszott. A kocsi ringatta az asszonyt, a gyenge mestercéges szél •egyenletesen, megnyugtatóan simogatta az arcát; fokozatosan a szívdobogása is alábbhagyott, s akkor megjelentek a gondolatok. „Istenem, ez ő ... Ö!” — ez volt az első gondolat. „Alig változott” — ez a második. S utána már egész gondolatfolyam következett, amely emlékeket hívott életre, immár minden időrend nélkül: darabonként hol napok, hol rövid pillanatok, hol egy-egy szó, egy-egy hang szakadt ki a múltból, vagy hirtelen, meleg felhőként körülölelte a távoli biztonság csodálatos állapota, s akkor meghallotta saját nevetését, és — akár valami tükörben — látta saját fehér fogsorát, kissé vastag alsó ajkát, mely olyannyira tetszett a férfinak, s látta a férfi fényes, szerelmesen rátekintő szemét, és körös-körül sütött ■a nap ... Háború volt. Férje, az a száraz, mogorva ember, aki féltékenységével, megalázó ■gyanúsítgatásaival megmérgezte az életét, repülőtechnikusként szolgált a hadseregben. Semmiképp sem tudta megérteni, miért is ment feleségül éppen őhozzá egy ilyen gyönyörű nő. Ha leitta magát, a pisztolyához kapott és esküdözött, hogy megöli, ha bármit észrevesz. Még a fiuk születése után sem békült meg, sőt, még inkább gyanúsít- gatta ... Mi tartotta őt vissza, hogy elhagyja a férjét? A szerelem? De hát szerelem nem volt benne. A szánalom? Nem, akkor már szánalmat sem érzett... Hát akkor mi tartotta vissza? A szégyenérzet. Igen, az ostoba szégyenkezés a rokonok, az ismerősök előtt. Ha elmegy, rájönnek, hogy hibázott, kinevetik ... Milyen buta is volt akkor! ... És ki tudja, mi lett volna a vége — a férje egy bolond pillanatban tán valóban lepuffantotta "volna. A front azonban már a repülőtérhez közeledett, a családoknak sürgősen menekülniük kellett, s ő elutazott a nővéréhez, a Kaukázusba, valami fontos, ipari jelentőségű útvonal építésére. Az utolsó pillanatig, a vonat indulásáig nem tudta elhinni, hogy tényleg elutazik; mosolygott a férjére, nézett a hideg szemébe, s nyugtatgatta, ne gondoljon róla rosszat, minden rendben lesz — és hazudott a mosolyával, a bánatával, nehogy a férje meg
