Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Voronyin: A metrón (elbeszélés)
sejtse, mennyire örül, hogy elutazik tőle. A vonat elindult, az állomás eltűnt, a férj már mes.zi volt, s őt semmi sem téríthette volna vissza, de még mindig nem akart hinni ennek a boldogságnak. Csak másnap, mikor már túl jártak a Volgán és feltűntek a sztyeppék — csak másnap múlt el a félelme, csak akkor fogta fel: megszabadult! Az útépítők, illetve a kutatók egy örmény hegyi faluban laktak. Számára, aki sosem járt még délen, különös látvány volt, ahogy a felhők füstölögve kúsztak felfelé a lejtőkön, folytak, áramoltak és meghátráltak az ellenszélben, eltakarták a napot, s akkor könnyű árnyék feküdt rá mindenre, ami alattuk volt. A lapos tetejű, durva kőből épített házak egymáshoz bújtak, az emberek pedig könnyűeknek tűntek, zajtalanul suhantak tova a meredek ösvényeken, beleolvadtak a szőlőskertekbe, és titokzatos lett a szakadék is, melynek fenekéről egy hegyi folyó tompa moraja hallatszott... De elmentek a felhők, s akkor mindent elárasztott a fény, és magasan, az égben, örök tisztaságban szikráztak a fehér csúcsok; tisztábban hallatszott az örmények torokhangja és ragyogtak a sűrűn sorakozó hatalmas diófák. A levegő tiszta volt. És áttetsző és közeli a távol... Ezen a vidéken minden csodálatos volt, semmi sem hasonlított a korábban megszokottra: a sárra, az esőkre, az alacsony, földhöz boruló égboltra. A legcsodálatosabb azonban a szerelem volt! Az asszony nem is gondolt rá, nem is várta, eleinte észre sem vette. Egyszerűen könnyűnek és vidámnak érezte magát, amikor a magas, nadrágba gyűrt ingben, vállára vetett zakóban járó mérnökkel beszélgetett. De nemcsak a mérnökkel, másokkal is könnyedén és vidáman beszélt, mart lélekben eltávolodott mindattól, ami az utóbbi időben nyomasztotta. — Nika, kóstolja, meg, milyen finom szőlő! — lépett hozzá a veranda hűvösében a mérnök; lágy, mély hangon szólt, s szalmakalapjából tömör szőlőfürtöket borított az: asztalra. — Evett már „varjúszemet’’? — Először hallok róla. — Grigorij, gyere ide! — a férfi ölébe vette az asszony kisfiát, s szájába. rakta az édességtől duzzadó fekete szemeket. — Nika, kérem, látogasson el a szállásunkra. Annyi közvetlenség és bizalom volt benne, hogy semmiképpen sem lehetett visszautasítani vagy közölni vale, hogy ez nem illik. S az asszony leült és mosolyogva nézte- a nagy, erős embert, ak: gondosan a legszebb fürtöt választotta ki neki. S mikor találkozott a tekintetük, megértette, hogy tetszik a férfinak, de nem fordult másfelé, csupán a szemét takarta el kissé, nehogy a másik meglássa, mennyire elborult a tekintete. A tornácról a hegyeket látták. Azon a szakadékon túl kezdődtek, melynek mélyén a folyó kanyargóit. Fokozatosan emelkedtek egyre magasabbra, mígnem hósapkájukkal az eget érintették. — És miért ne mehetnénk a hegyekbe? — kérdezte a férfi. — Gyerünk! S o mant. Könnyű, ujjatlan ruhát viselt, nagy kivágással a mellén. Derékban egy lakkozott övvel fogta szorosra, csípője ettől gömbölyűbbnek, a lába meg hosszabbnak tűnt, s bár tudta, hogy ez így szép, szorongott, s mikor a szakadékon átívelő keskeny hídon mentek, maga elé engedte a férfit. Ilyen sétához gumitalpú cipő kellene, az nem csúszna úgy,. m:nt ez a bőrtalpú. Szinte percenként megcsúszott a századok koptatta lapos köveken,, a férfi meg erősen megragadta a vállát, s nem is sietett elengedni, ő azonban köny- nysd mozdulattal kiszabadította magát, érezvén, hogy a férfi kezének minden érintése elállítja a lélegzetét. És egyenesebb helyeket keresett, akkurátusán lépett. A hegyek csupaszoknak tűntek, ám alighogy kiértek az aulból, váratlanul sűrű bozótok tárultak a szemük elé. Kék szemű szederindák tekeregtek köztük. Az asszony szüretelni kezdett. A férfi segített neki, a legtermékenyebb indákat húzta ki a tüskés sűrűségből. S hamarosan kék lett az ajkuk, mindkettőjük ajka. És ez nevetséges volt. S az a.szony nevetett. — Milyen csodálatos maga! — mondta lelkesen a férfi. — Ugyan . . . egyszerűen jó itt. Szinte hihetetlen, milyen jó! — Da ha rossz lenne, maga akkor Is csodálatos. A férje sohasem beszélt vele így. Még amikor udvarolt, akkor sem mondta őt csodálatosnak. Az csvény meredeken emelkedett. Sütött a nap, de már hűvösödött, könnyebben lélegezhettek, s ahogy felértek az oromra s feltárult előttük a behavazott hegyek, mély völgyek, szakadozott sziklafalak végtelen világa, mindkettőjükön örömteljes izgalom
