Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
Éjszaka villózik égő számon. Láváját, vérző, magamba zárom ... S csendem alatt a pokol dohog. Gyula bácsi, Szabó Gyula, poroszkálsz a zúzmarával kicsipkézett tartományokon át, az elvarázsolt, hóval lepett nyomon ügetsz felénk dérfehér lovon, a Madarak, a Napok és a Szemek birodalmain át hozod az áhított jó hazát, köntösöd hó, jégcsap a szakállad, jössz felénk, hogy elmondd, amivel a század átitatta szíved, óriás szivacsot, hozod a Hírt, hozod az elzúgott napokról, a kedves és titkos holnapokról, mert bátor vagy te igaz világot költeni, páva alakját is elszánt vagy ölteni, meg ördögarcot: virágost, ormótlant, s torz fintorral kiköpni a sótlant... Sugárzó ábráid az időbe fektetted: akik vagyunk — vagyunk egyre kevesebbek, siratok gyászolnak a mindenhatóságban, de keményen villogó egy-világosság van: kegyetlen kegyeket oszt a történelem, két szép szemgolyódból süvít elevenen a teljes jóság! Világ-mozi: vetíti a sorsot, a jövőt, hogy az nélkülünk ne lehessen boldog! A nagy szembenállás
