Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Bocsátó (elbeszélés)
Talamon Alfonz BOCSÁTÓ megrémített amikor megláttam őt feszes méltóságában úgy lépkedett felém mint a nagy pfalzi választó a császárkoronázáson húzta maga után a legendák és mítoszok palástját a fáradt arany berakással amelynek fénye beleveszett a zefírek smaragdok rubinok nyersgyémántok pokoli forgatagába a lefejezett kígyóként vonagló tengeri örvénybe amely néma egyszerűséggel elnyeli az atollt mint egy óriáskalmár magához szorít összetöri hátgerincem porcogóit hogy aztán újra elengedjen mint a rakoncátlan fiatal kancát amelyet csak apránként törnek be hogy jő hátasló legyen belőle suhanjon mint az élet mint a kasza mint az életem hiszen tudtam hogy a gólem halálomra tör tudom mióta rájöttem itt áll fölöttem mint fejfa keresztény síron mint virág süppedő halmon mint humusz rothadó testen mint szennyéből menekülni akaró lélek mondd miért van az hogy a halottak vigyázzák a testünk leláncolják lelkünk a kegyelet pompáival a homályban egyre tágul az akvárium moszatos és algás vizén nézzük egymást túl a tudás azon pontján hogy pontosan felismerjük még azt a pillanatot látjuk-e amelyet örökkévaló jelennek képzelünk áltatva magunkat hogy megállt az idő minden órából kitépve a rugót meg a finoman megmunkált fogaskerekeket mozdulatlanná dermesztve a mutatókat két számjegy között az óra számlapján a naptárból kitépve az összes lapot a hétköznapokat meg az ünnepeket a decembert a márciust a májust mint anyából a gyereket a napokat kivenni egyet a felavatott pillanatot mondd miért szóltál emberi hangon és én miért néztem körül látva a ciripelő mezőket férges orgonafám pazar virágözönét melyet mintha kiszáradt féregfúrta testére tartogatna de én tudom hogy nem száradhat ki mert ő az első aki felköszönt születésnapomon a halál közelségétől tompán pompázó lila virágaival és látva büszkeségemet és szélsőségeimet melyeket úgy viselek mint vértől merev hímvesszőm mert fontos az hogy az ember végtelenül széles és mély tartalmat adjon mindennek szélesebbet mint az óceán mélyebbet mint a lelke hogy letagadhassa azt ami az övé hogy mosolyogva tudja vállalni azt amit lopott magam sem tudom miért de szembeszálltam a választóval talán öreg frigyesként vagy holland Vilmosként az ég feneketlen mélységébe nézve láttam szélszabdalta vízpára- rojtos sisakforgóját s a napsugarakat amint átszűrődnek sodronyingének láncszemein mint a teremtéskor
